Egymás nélkül

Az életem...
... mintha egy váróteremben ülnék...
az örökkévalóság termében...
Én mindenkit látok...
... engem nem lát senki sem...
Csak várok... a semmire...
... talán halálomra...
... talán vonatomra... mely utat mutat...
Nekem csak egy film az élet...
... egy ablakon túli világ...
melynek részese helyett csak szemlélője lehetek...
... egy álom csupán... ami rémálommá vált...
... földi pokol...
Elcsüggedve ülök a végtelen pályaudvaron...
az Élet partjára vetett lány vagyok...
Bárhová megyek, mindig rossz utat választok...
Belehalnék egy mosolyba - búval bélelt vagyok...
Nem kellettem senkinek - hűtőben csücsül szívem...
engem már kidobtak - törött üveg lettem...
Kerestem az utam - mindhiába... eltévedtem...
Egy késsel hasamban ébredek minden reggel...
Meguntam életem... elromlott - többé már nem lesz olyan, mint régen...
Járom a hidakat... bolyongok szüntelen...
... egy bánatos szemű lánnyal találkoztam egy reggelen...
... az első pillantás...
... az utolsó emlék...
... ami az örökkévalóhoz képest nem tartott soká...
"Rajta! Ugorj! - a víz lemossa szíved gondját..."
- mentők és szirénák -
"Ilyen szemekkel a vízbe vetné magát?"
... az égre tekintett... nem akartam, hogy végleg elmenjen...
Nem mehet ez így tovább...
ha nem én ugrom vízbe, akkor ő...
Nem vagyok más - csak egy örökös visszaeső...
aki az utolsó táncra bérlettel fizetett elő...
... a saját halálát filmen végigkísérő néző...
... a temetésén önmagát sirató halott nő...
... egy öngyilkos, megboldogult hóhér...
... egy akasztott...
... egy poros múmiafoszlány...
... egy boldogtalan gyermek, ki először lát halott lányt...
... a végtelenségig árva apró kisleány...
... egy ember, aki érzelemtelen kegyetlenséget élt meg... igazán...

 Múlt Lezárva!

 Hideg van... fázom...

Az út végén állok...

Érzelmi aknáknak estem áldozatául...

Mély gödörbe estem...

Egy követ elvesztettem...

De helyette találtam valamit... önmagamra leltem...

Az élet legsötétebb bugyrait ismertem meg...

A hiábavalóságot... a keménységet...

Érzelmeim megkövesedtek...

A jég már hozzá tartozik lelkemhez...

Jégkirálynő lettem... rideg és kegyetlen...

A felejtés kulcsa mindvégig itt volt a kezemben...

Tekintetem átfagyasztja lelked...

Minden szó porosan hangzik, mit számon kiejtek...

Múmiává aszalt, gyolcsba tekert csontváz lettem...

Elkaptam egy vírust... belebetegedtem...

Csak fejemet használtam, hogy világom megértsem...

Ez idő alatt csak bolyongtam... nem éltem...

Elhatároztam, hogy tettessé válok, és cselekszem...

Átvágtam a gordiuszi csomót, amelybe kötöztek...

Eldöntöttem: Talpra állok!

Gazdagabb leszek a tudattal, hogy élek!

... kinek egy festmény... Kinek az Élet...

Eljön a nap, hogy utálni foglak...

Szívemben majd csak szánalmat, megvetést kapsz...

Mintha amnéziás lennék... mindent elfelejtek...

Közös emlékeink szétszórom a szélben...

Idegen vagy... többé nem ismerlek...

Eddig csak egy halott álmaként éltem az életem...

Minden, mi bennem volt: fájdalom, lemondás, gyötrelem...

Sírj, zokogj! – Fájjon neked is a halál!

Szavaiddal még utoljára is engem bántottál...

A csontomig hatolt felelőtlenséged, megvetésed...

Ne várd, hogy az élet hozzád majd kegyes lesz!

Átkozott hullává tettél... – szívem gyászba verted...

Menj, és tűnj el világomból! – Hagyj békén örökre!

Vidd minden mocskod magaddal! - Menj el innen!

Szállj ki életemből! - Töröld szavaid szívemben...

„A Duna parton vártalak...

Tulajdonképpen még ma is várlak...

Kiszabadítottad lelkemet, aztán magamra hagytál...

Van, amikor a hit és a bizalom nem elég...

Senkit sem rázott meg amit tettél... senkit... – csak engem...

Megismertem személyedben az érzéstelen könyörtelenséget...

Elveszítettelek... átvertél... marionett bábúként kezeltél...

Most már tudom, nincs igazság – mert az igazság vak...

Eltemettem a véres fehér rózsát – síri csend borult rá...

Még nincs minden rendben, de majd rendbe jön... nemsokára...

Sosem adom fel! Sose hátrálok meg!

Bátor vagyok, és többé nem félek!

Szembenézek kegyetlen sorsommal, és akkor is ÉLEK!

Képes vagyok rá – mert nincs bennem félelem...

Az éjszaka fényeit kémlelve mindeddig sötétségben éltem...

Tudom, semmi sem lehetetlen...

Atyám, imádkozzon értem!”

Múltamat lezártam! - Jövőbe tekintek...

 Halálom 40 napja

A napok csak telnek...
40 nap... - másnak ez egy élet...
Nekem... szerencsétlenségem...
Egyre nehezebb nélküled az élet...
Egyre csak könnyezem szerelmed...
Szívem egyre jobban összeszorul -
Egyre fájóbb élnem...

Halálom 40 napja köszöntött rám...
Fájdalmasabb az élet... mint a halál...
Nem is merek gondolni a jövővel...
Temetők, temetések, sírok és keresztek...
Gyászba borult szívem, s lelkem is teveled...

Nem is tudom miért írok...
Te már hangom rég nem hallod...
Senki sem olvassa fájdalmam monoton zúgását...
Elhalkult a szó is...
Holtig tartó néma csend borult rám...

Egy szerelmes szívnek legnagyobb fájdalom a holtig tartó rabság...

Hiányod szívemet marja, lelkem tépi ketté...
Minél inkább telnek a végeláthatatlan napok...

annál jobban mélyül el az érzés...

Szeretlek...
Hiába...
Eldobtad a szívem...
Minden kincsem te voltál... a fényem...
Más nézi már szemeit szemeid tükrében...
Nekem pedig a síri csendben megszakad a szívem...

Tiéd voltam... egész lényem rádhangoltam...
Mosolygós barna tekinteted szívembe burkoltam...
Angyallá magasztaltalak titokban...

Ölelésed, s csókod könnyezem...
Hozzád bújva megnyugodtam... egy világ voltál nekem...
Nem számított rajtad kívül már semmi sem...
Nem akartam már messze menni... feladtam egykori álmaim...
Nem vágytam már többé a világra... csakis terád, kedvesem...
Lemondtam az álmaimról... nem érdekel már semmi sem...
Bárcsak visszajönnél egyszer... bárcsak ráébrednél...

Minden reményem haszontalan...
Árva gyermek lettem az út porában...
Egy férfinak adtam életem...
Kire örökké csak várni fogok... de sosem jön el...
Pedig ő volt az igaz szerelem...

A Dunához járok emlékezni...
Meghalt lelkem keresem...
... talán láthatlak még néha...
... talán többé már sosem...
Szívem szakad meg, hogy élnem kell... hogy még nem halhatok meg...

Egyre csak múlnak a napok...
... talán már régen elfeledtél...
... talán nem is emlékezel...
... neked talán csak egy rossz álom volt...
... talán már régen mást ölelsz...
... talán fejedben csak egy rémkép vagyok... akit csak átkozol...

... talán hibát hibára halmozok...
... talán csak egy átokverés vagyok...
... talán rossz korba születtem...
... talán jobb neked nélkülem... de én belehalok...

Tömény füst, alkohol, méreg vesz körül...
Emlékeim közül szabadulni nem tudok...
Felednélek... de képtelen vagyok...

 Fekete Rózsa

Sötét felhők gyülekeznek odafenn az égen -
Gyilkos szikrát szórnak, dühöngnek a fényben...
Idelenn a rózsák hajladoznak, félnek -
Kikeletüknek kemény jégdarabok vetnek véget...

Bimbózó szirmukat a vihar darabokra tépte...
Múlandó életük megnyomorította ez az őrült végzet...
Két rózsát gyilkoltam - kettévágtam szépen...
A két felet eggyé olvasztottam mézzel...

Dunába vetettem - ez lett szerelmem jelképe...
De a vízbe hullva ketté szakadt a szél kezében...
Akkor már tudtam, hogy te voltál az.... - elvesztettelek...
Így szakadt ketté a lelkem is teveled...

Várhatom az idő elmúlását... - a nyarat... a telet...
Hiába keresem lényed, s fénylő tekinteted...
Hiányzol... - bennem vagy... érezlek... - elveszek...
Szerelmem nem múlik... mert szívemben őrizlek...

"Sorsom fekete rózsává nevelt...
Nélküled élni halálos fájdalom nekem...
Temetőben koporsód temetni
- lehetetlen - lényed örökre feledni...
Hiszen élsz... Te voltál a világ nekem... boldog én már sose leszek...
Nem tudlak eltemetni... fájsz nagyon nekem...
A szívem... a lelkem... valami megszakadt bennem...
Élsz... élek... - fáj, hogy életemben halottnak kell lennem..."