Minden búcsú újabb kezdet

Mozart nyomán…

Könnyek közt éltem szíved börtönében,

Úgy hittem, lesz majd miért élnem,

De most temették el álmaim porát.

Hisz Te voltál mindenem, a múzsa énnekem.

Bűnös lelked fájó harcra késztet,

Herceg voltál egykor. Hol a díszkíséret?

Egy megbántott ember minden rosszra képes.

Elmentél, s most más világ a léted.

Ki ez a fals üres ember, szánalomra méltó tekintettel?

Az egyetlen voltál, aki ismert engem, kiben éltem, s látta lelkem.

Nem ismerlek többé téged! Közöm hozzád nem lesz! Vége!

Te voltál a Remény, Vigasz, más voltál, mint bárki: Arany!

Nem érhet el már korbácsod, átkod, szavad!

Nem látok mást rajtad kívül: csak a tiszta tavaszt.

Tőröd a hátamban kioltotta minden tüzem.

Szívem, s lelkem mosolyogva Neked üzen.

Az ostoba harcból végre legyen elég!

Most már szeretnék élni, és szeretni még.

Te ne ítélj meg engem, sorsodat ne kísértsd!

Egy álomvárban élni - lőn csend és békesség.

A nagy műveltséged már csak szakadt papír…

Felnőtt gyermekként élni - ez nem lelkesít.

Az ártatlan vér lelkedről le nem mosható!

Boldog - álmaimban mégis csak Veled vagyok.

Elvetted az életemet! Megsértetted becsületem!

Árnyék voltál, álomherceg… Várni Rád már reménytelen…

Barátod már csak a hóhér lelked maradt!

Összeomlott az álomvilág. Megszűntek már rég a csodák.

Tőled örökre elhűlt szívem! Halj meg! Élj! De tűnj el innen!

A Herceg már rég másutt jár…

Lelked pokla úgyis elnyel, bármit próbálsz, gyönge ember!

Hogyha szólok, rám sem figyelsz, eltaszítasz, őrült ember.

Hamis volt minden, hazug volt minden szó.

Pedig úgy hittem benned, s mégsem igaz.

Más lelkébe gázolni miért oly jó?

Utadba nem álltam, könnyezve, de mégis elengedtelek. Utóirat: szerettelek.

Lelkem többet ér 100 álszentnél! Sírom terhét a hálátlanok viseljék!

A büszkeség: nagy erény! Bár örömteli fájdalom a lét…

Vér forr a kemencében, kemény harc az élet.

De lelkem temetésére én el nem megyek.

Ki nagy vízre indul, annak tudnia kell,

Melyik hullám a jó, melyik sodorja el.

Ha az őszinte bűnös, akkor ki az igaz?!

Fájdalmam éget… De titok marad!

Szívem, s lelkem immár vasban szabad.

Miért nem az a lényeg, hogy mi az igaz?!

Miért van, hogy a bűnös a vétlen: a rab?!

Isten Önnel! Higgye el: Már nem érdekel!

Kiszállok

Havas téli napon utam befejezem,

Nem érdekel semmi, így örömmel teszem.

Nem voltam én soha ember,

Nem hittem az életben,

De ma mégis úgy éreztem,

Meghaltam már lélekben.

Idegennek érzem magam,

Pillantásom távoli...

Szívem szakadt meg hajnalban,

S lelkem kiszállt. Nem vagy itt...

Meghaltál, s elmentél az életemből,

De én mégis itt vagyok.

Nem hagytad, hogy boldog legyek,

Tőled nem búcsúzhatom.

Maradj, maradj kicsi lélek!

Ne szomorkodj szüntelen.

Kiszállok, hogy Te légy boldog,

S ne keseregj. Elmegyek!

Élj nyugodtan, felejts bátran,

Hisz én már nem leszek a világban.

Elfelejthetsz, és megvethetsz,

Bármit, bármit, bármit tehetsz!

Gyalázhatod sírom, szidhatsz, bánthatsz!

Lelkem már úgyis túl sok e világnak.

Nem illettem bele életed tükrébe,

S most engem okolsz mindenért. De vége!

Meghaltam és kiszálltam az életedből,

Most már nyugodt lehetsz lelked felől.

Törölheted nevem Életed Könyvéből!

Hagyj békén, ne bánts, hagyd el a temetőm!

Feledj el örökre, ne is emlékezz rám!

Hagyj holtomban nyugodnom, ne nézz reám!

Ne sajnálj, és ne siránkozz,

Hisz amíg én voltam, sohasem volt nyugtod.

Elmegyek, hogy elfeledhess,

Hogy a bút a szívedből kitéphesd!

Elmegyek, hisz fáj a lelkem,

Amit édes méreggel mérgeztem.

Jégkunyhóban ciánkoktélt kortyolok,

Meghűlt lelkemmel a múltamra gondolok...

Egyszer régen, réges-régen elhagytam az életet, s

Azóta keresem az itáliai homokban elvesztett kincsemet...

Úgy érzem, hogy testem nem él.

Nem érzem már önmagam.

Nem tudom, hogy élek e még,

De lelkemből szívem beszélt...

Vér és könnyek - Egy sors, egy élet

Ez egy igaz történeten alapuló iromány, éppen tegnap tudtam meg, hogy azért vált el 20 év házasság után egy nő a férjétől, mert a férfi postás, a nőnek viszont 6 számjegyű a keresete, és átoperáltatta magát a hölgyike, újra „20 éves” akar lenni, ezért az sem számít neki, hogy a Szívszerelmét hagyja ott, inkább összeállt egy fiatalemberrel, és hagyja, hogy férje szenvedjen. Úgy megrendített, amikor mindezt hallottam a férfi szájából a rádióban, hiszen szegény ember rettentően szerette a feleségét, és még mindig nem sikerült felfognia mi történt, mi ez az egész, miért éppen vele, miért épen most, mi lesz az életével, és most mihez kezdjen… Nos, ebben a kis „leírásban” a véleményemet fogalmazom meg az effajta dolgokról, kissé versesített, bár fanyarúan rímtelen sorokban, és a Szeretetről írok benne, hogy mennyit ér…

Érezzétek át, mert maga az érzés a lényeg itt, nem a rímes/rímtelen soraim.

Vér és könnyek között rózsaszirom hever,

Hófehér víz színe feketébe szökell.

Szívéből könny csordul, tövis marja sebét,

Holt tengerbe szórja minden titkát a szél.

Fekete rózsaszál őrzi elhagyott életét,

Szerelmes szíve már nem bírta e fájdalom hevét.

20 év „örök hűség”, 20 év szenvedés és kötelesség;

20 év, csak ennyi jutott a férfinak, ki szívéből élt.

Szívből szerette feleségét, boldogan, bár szerényen élt;

Mindenét odadta egy hűtlen asszonyért.

S most fájdalom és gyötrelem nehezíti lelkét.

Szegény pára, inkább eldobta életét,

Mintsem várta volna, hogy gyötrő álmok karjai tegyék.

Szörnyű, hogy az emberek ennyire pénzéhesek lettek!

S csak ennyit ér nekik életük szerelme.

Eldobni az Érzést, a legnagyobb Szerelmet?!

Csak azért, hogy nagyobb karriert fusson be…

Az emberek folyton csalják egymást…

Mire jó nekik ez a gusztustalan szokás?!

Szívszerelmet eldobni egy ócska kis kalandért?!

Megéri ez nekik? Ennyit ér nekik az Igaz Szerelem?!

Hát ennyire nem becsülik meg Életük Férfiát?!

Ennyire nem számít nekik, hogy a másik érzéseivel, Szívével játszanak?!

Képesek feladni néhány percért

Egy egész élet szerelmét, szenvedélyét.

Elhagyni azt az embert, aki mindig kitartóan mellettük állt.

Az ilyen nőktől felfordul a gyomrom;

Akik szemrebbenés nélkül teszik mindezt.

Szörnyű látnom, hogy sokaknak csak ennyit ér az Élet,

S úgy játszanak vele, hogy még csak nem is szégyellik.

Én agyonlőném magam, ha ilyen ember lennék!

Bezzeg aki megbecsülné az igaz szerelmet,

Annak nem jut ki az életben.

Őrá csak a fájdalom, lemondás, az örökös visszautasítás vár.

S elkeseredettségében inkább az örökös magányt választja.

Hiába… Ez az élet… C’est la vie…

Nagy rejtély az Élet, kiszámíthatatlan.

Sosem lehet tudni, a Sors kinek mit tartogat.

Sokszor látom, mennyire nem becsülik az emberek

Az Életet, Egymást, a Szeretetet.

Fáj látnom, hogy itt élnek, de nem emberek…

Csupán bábuk, illúziók.

Pedig éppen ezért vagyunk itt a Földön, hogy

Szebbé tegyük az Életet, és megtanuljuk a Szeretetet.

Álmok és Remény nélkül mindenki elveszett.

Barátok nélkül pedig az Élet gyötrelem.

Kedves Barátaim, én nagyra értékellek Benneteket,

És Nagyon Köszönöm, hogy TI VAGYTOK nekem!