Világokon át

Két világban éljük rideg valóságunk.

Szemmel látható az egyik,

Míg a másikat csak szívvel érezhetjük,

S a szem számára sosem lesz látható.

Érzelmek által irányított életemben,

Az észérvek nem léteznek.

Gyötrődő lelkem régen nem lel vigaszt,

Könnyekben alszik el, s kínokban ébred.

Világokon át keresi a párját,

De sohasem találja, nincsen társasága.

Veszett lélekként kóborol a nagyvilágban.

Keresi Délen, Nyugaton, Keleten és Északon,

De hiába minden: társ nélküli lélek.

Kiváltságos lelkek nem lelik hiányát,

Magányosan bolyong, többszáz életen át.

Minden álma az volt, hogy barátra leljen,

De az élet fátyla szétfoszlott előtte,

S most nem találja helyét,

S éltét sem egyetlen világban...

Feladtam álmomat

Széthullott az élet fátyla előttem,

Magányosan bolyongok a sötétben.

Fájó szívvel, könnyes szemmel

Feladtam az álmomat,

Mert rájöttem, hogy engem már

Csak a búbánat hívogat.

Összeomlott éltem legszebb ékköve,

Szívem szakadt, lelkem tépett,

Belefáradt mindenbe.

Feladtam az álmom,

Hisz már tudom, hogy

Nem lehetek boldog e világon.

Rám nem várnak boldog percek,

Ahogy másokra,

Rám nem mosolyog boldog szempár álmomban.

Férfiúi kéz sem melenget,

Szerelemről ne is kérdezz,

Az nem megy.

Álmaim hercegét nem ismerem,

Remegek és megreped a szívem.

Rég rájöttem, nincs párom e világban,

Odadtam hát álmomat a halálnak.

Megtört szívem gyógyírt többé nem talál,

Magányában kővé dermedt, nem hisz már.

Érzés nélkül, lélek nélkül

Mit is ér az életem?

Munkába temetkezve élem meg a végzetem.

Lethogy jó lesz, lethogy mégsem,

Nem tudom,

De álmomat feladtam, vállalom.

Már nem…

Hová lett a tűz belőled?

Hová lett az érzelem?

Tovatűntek mind a ketten,

Tovatűntek, úgy hiszem.

Szívem kő lett, lelkem sebes,

Testem él, de nem remél.

Kacifántos szobor-alak,

Élettelen, nem volt vigasz...

Már nem hiszem,

Hogy egyszer eljön,

Már nem hiszem,

Hogy létezik.

Mért nincs remény?

Mért nincs vigasz?

Nem hiszem, hogy én lennék az,

Kire titkon mindig várt...

Már nem remélek szüntelen,

Már nem remélek, úgy hiszem.

Feladtam álmom, nincs remény,

Halálra volt ítélve az egész.

Szerelem már nem lesz végzetem,

Munka jelenti az életem.

A boldogság sosem lesz enyém,

Már nem remélek boldogságot én...

Már nem hiszem,

Hogy értem él,

Már nem hiszem,

Hogy valaha remél...

A szerelem betege lettem

Egyedül maradtam,

Magányban és könnyben.

Elpártolt hát tőlem

Fortuna is nyomban.

Magamra maradtam

E jéghideg világban,

Kilökve a porba,

Ahol meg se látnak.

Nem érzem már magam

Embernek e földön,

Senki vagyok immár,

Láthatatlan szellem.

Sokkal inkább lennék

Sirály feketében,

Mintsem érző ember,

Foltozott sebekkel.

Sajgó szívvel élek,

Megsebzett lélekkel,

Szétfoszlott álommal,

S tele búval, bajjal.

A szerelem betege lettem,

Nem tehetek róla,

Olyanba szerettem,

Ki már nem volt szabad.

Vérzik szívem, lelkem,

Mégsem bánom,

Legalább már tudom:

Nem lehetek boldog e világon.

Soha már…

Kínok mély tengerében

Láng emészti keblemet:

Nem jön el többé soha,

Nem jön el, akit szeretek.

Oltsd el, oh hatalmas ég,

Oltsd el lángomat,

Mert ez a szerelem

Oly gyorsan elragad.

Nem lehet kimondanom,

Amit érezek,

Nem lehet kimondanom,

Pedig eltemet.

Elment…

Nem jön el többé,

Nem jön soha már,

Magamra hagyott.

Sosem adott választ,

Nem foglalkozott velem,

Pedig szívem örökösen őérte,

Csak őérte égett…

Szeretetlen lélek vagyok…

Élek, de miért is élek,

Ha senki sem szeret,

Ha senkinek sem érek semmit?!

Egyedül akarok élni,

Hisz nincs, aki szeret!

Semmit sem érek:

Senki sem szeret…

Fáj az élet

Drága szívem darabokban hever,

Összeomlott éltem, lelkem sebes.

Fáj az élet.

Fáj, hogy tudom, szeretek egy fiút,

Fáj, hogy tudom, sosem lesz már kiút.

Fáj az élet.

Fáj, hogy sajgó szívvel kelek reggelente,

Fáj, hogy könnyekben alszom el.

Fáj az élet.

Fáj, hogy állandóan ő jár az eszemben,

Fáj, hogy mindig róla álmodom.

Fáj reménykedni.

Szenvedek éjjel, szenvedek nappal,

Szenvedek minden pillanatban.

Kínoz a hiánya.

Fáj, hogy fel kellett adnom az álmom,

Fáj, hogy ki kellett ölnöm a reményt.

Fáj, nagyon fáj.

Fáj, hogy szívem kővé dermedt,

Fáj, hogy így kell élnem.

Nélküle minden fáj.

Fáj, hogy szívem nem hisz,

Fáj, hogy még mindig remél.

Kínoz a fájdalom.

Megszakad a szívem miatta,

Fáj, hogy sosem lesz enyém.

Nincs már remény, nincs már remény.

Fáj az élet.

Fáj, hogy élnem kell-nélküle,

Fáj, hogy ebben a világban kell élnem.

Fáj, hogy sosem fogom tudni elfeledni,

Fáj, hogy emléke örökké szívemben él,

Fáj, hogy élnem kell, fáj az élet.

Olyan jó lenne feladni mindent,

S elmenni a földről egy időre,

Hogy ne fájjon semmi,

Majd egyszer ismét visszatérni,

S újrakezdeni mindent…

Az élet felhőkkel teli égbolt,

Melyen repülők cikáznak végig,

S újra meg újra megsebzik a fellegeket…

Belehalok

Már nem érzem,

Hogy élni tudok,

Úgy érzem,

Hogy belehalok…

Ezzel a szerelemmel

Halálos ítéletem

Véstem a szívembe,

A legmélyebbre…

Halálosan beteg vagyok,

Haldoklik a lelkem,

Fáj a szívem,

Beteg minden porcikám.

Már nem érzem,

Hogy hiányzom valakinek,

Már nem érzem,

Hogy bárki is szeret…

Nincs értelme életemnek,

Szenvedésre ítéltettem…

Nincs egy árva lélek sem,

Ki segítségemre sietne…

Fáradt vagyok,

Beteg vagyok,

Én már csak egy szellem vagyok,

Remeg minden porcikám.

Fáj minden szó,

Fáj az élet,

Fáj minden, ami csak fájni tud,

Halálos fájdalom önt el…

Még mindig fáj…

Nem feledem égszín szemed,

Pillantásod, tekinteted.

Nem feledem mosolyodat,

Szívemben még fontos maradsz.

Te sem vagy más, mint a többi,

Válaszra se méltatsz soha,

Azt viszont már megtanultad,

Hogy hagyj kínban égni engem.

Még mindig fáj hiányod,

Még mindig csak terád várok.

Vakvágányon fut vonatom,

Célállomás nincsen sehol.

Még mindig fáj az élet…

Fortunától mit remélek?

Halálosan, lázban égve,

Téged hívlak, jöjj el végre!

De hiába reménykedem,

A bú még ott ül a szívemen:

Porrá zúztad szerelmemet,

Csakúgy, mint az életemet.

Hová vágynék ezek után?

Szádí koldus lettem a vágyak útján…

Mit remélek? Hová megyek?

Fogalmam sincs, mihez kezdek.

Egyedül a nagy tömegben,

Eltiporva, összetörten,

Fájó szívvel esem össze,

S belehalok szerelmembe…

Tél közeleg

Nyár elmúlt már,

Tél közeleg,

Szívemben még képed lebeg.

Régen volt már,

Sok száz éve,

Szívem mégis őriz téged.

Egymagamban állok némán,

Az elmúlt időkre gondolván,

S eltűnődöm: mért nem rám várt…

Múlt élet porából

Felrémlik egy részlet:

Talán nem is itt kellene élnem?!

Tová tűntél oly hirtelen,

Reményem már régen hideg:

Hisz nem látlak már sohasem.

Hol az élet, miben hittem?

Hol az álom, miben bíztam?

Mért nem szeret senki engem?

Hittem régen sok mindenben,

Tovaúszott vágyam: elment…

Itt maradtam, egymagamban.

Hol lehetsz most, drága lelkem?

Fáj a szívem óta érted.

Szeretlek még mindig, érzem.