Szétfoszlott álmok

Kitagadott ember lettem.

Nincsen hazám, se otthonom,

Nincsen nekem senkim, ki él és nem holt.

Árva gyermek lettem a világban

- Álmok nélkül élő vándor, ki haldokol.

Meghalok az örökös magányban - szívem fájdalma kiolt.

Nem jutott a boldogságból nekem.

Életem lánca nem enged elmennem.

Nincs miért élnem - céltalan életem.

Nem kellene itt lennem.

Nincsen már világom.

Elvesztettem szemem - mi valaha látott.

Nincsen már egyetlen barátom.

Nincsen már élőhöz hasonló örömöm e tájon.

Fájdalmas gyötrelmen kívül nincsen nekem másom.

Megszűnt reményem - élhető világom.

Megszűntek a fények - mit tekintetem látott.

Elmentek az emberek életemből - kiket a sors mellém áldott.

Elrepültek álmaim a végtelenbe - szétfoszoltak.

Szemem előtt délibáb volt minden holnap.

Aranyketrec - Engedj, hadd menjek utamra! - a harangok ma nekem szólnak…

Hív már engem a halálom - végleg megpihenni.

Levetném testem - e földi kényszerzubbonyt is.

Földi lényem koloncsága végre nem zavarna senkit.

Halni vágyom!

TTT

Forró nap fénye öleli Adria vizét

Hófehér habok hívogatják lelkem tengerét

Mennék én… ha megtehetném, örömmel elmennék…

Nagy titokban, hófehérben, vörös vérrel festett holt színében

… magamat siratnám múló tengerében, szomorú lelkem égbe emelném fel.

Cigarettám és életem gyertyája csonkig égett

Csak egy szökött rab vagyok a szívek börtönében

Egy világgá menekülő halott lány a kósza szélben

- Félholtan ülök egy ős-szikla tövében

Saját életemet látom a sötét víz tükrében…

Elolvastam egy könyvet… oldalai rólam szóltak

Életem képei voltak a lapjain - múló holnap…

Emlékek és múlt nélküli lényként vágyom az életre

Fájdalmak és szenvedések hálójából kimenesztve

- Árvaként és angyalként egy kisgyermek képében.

Elérhetetlen emberként ülök a rácsok mögött, mint türelmes halott

A bepárásodott ablakon áttörő fehér fényben egymagam vagyok.

Szeretnék sírni szívem legmélyéből, kisírni a lelkem

Ameddig könnyeim el nem választanak a haláltól engem

- Adria jéghideg tekintetébe mélyedve haladni a mélybe…

Meleg vér hull kezeimre - az életem vére

Édesebb az életnél még a halál is - teljes élet

Nincsen nekem senkim - bátran megyek

Vértől könnyes tengerszínű szemem

- A mocskot elhullt életemről az eső verése mossa le…

Sűrű erdő mélyén parányi ér csereg

Elhúzott függönyök közt céltalan bolyongok szüntelen

Keserű könnyeket ontva - remény nélkül - útra kelek

… a múlt láncaitól szabadulva - utam egy új élet felé veszem.

Gyermekkorom utcáin lépdelek - keresem az új élethez vezető jeleket…

Végtelen utakon - szüntelenül utazó - utazó vagyok

Nem tudom, hogy honnan jöttem, hol vagyok, s merre tartok

Felfedeztem magamban az időt, a halált, az álmot

S most, mint egy kísértet - egyszerre vagyok itt és odaát - várva a testi halált

… utam talán célba ér egyszer, s megleli majd a végső halált…

Lelkem ablakai előtt fekete hollók suhannak - életem halál

Évszázadok mérhetetlen szomorúsága nehezedik dallamára már.

Életem lapjai mind elhulltak

Új létem csak üres könyv - elmúltam…

Törékeny életem régóta véget ért…

Sötét sikátorok neszeit - hallgatom -

Adria vizének zord csobogását

Hajladozó fák zúgó susogását

- mélabús mosollyal ajkamon… egyedül… a koromsötét éjszakában…

… az utcák sötétjébe veszve, végtelenül magányosan… könnyeim könnyezve…

Hazugság, csak ócska hazugság volt az életem…

Koporsómba zárom szívem mindörökre…

Inkább leszek egyedül egész életemben, minthogy mocskos rongyként kezeljenek

- Nem kellenek az érzelmek, hogy romba döntsenek

Nincs szükségem senki sajnálatára sem.

Mocskosak lettek az angyalok szárnyai…

- Az emberek sorsukkal mérgezték be angyalszárnyaink

Bűnös emberekké, bebörtönzöttekké tették angyal-lelkeink -

Láttam angyaltársaim szenvedni - most én is szenvedővé váltam -

Bemocskolták lelkünket, s szárnyunkat e rideg, kővilágban…

Én voltam az… aki egy új életre vágyott…

Menekültem a jéghideg, hullamerev világból

Kegyetlen sorsom elől… - eső hullt szemembe

Gallyak karcolták össze arcom,

Fény sebezte égszín tekintetem - magányom mart engem…

Én voltam… akinek az őszinteség szent és sérthetetlen.

Akit szívből csordult utolsó könnycseppe holtig sebzett…

Nem bízom már többé senkiben sem…

Már nem bízom a levelekben, a költőkben, Petőfiben…

Nem várok már többé senkire sem!

Betértem anno egy kis büfébe - magam sem tudom mit remélve

… talán arra vártam, hogy valaki felbukkan a homályból,

s irányt mutat… talán arra, hogy elvezeti hozzám azt az embert,

akit a sors valóban nekem szánt… az egyetlen igaz lényt

… de tévedtem… szívem üres… nem látom a túlpartot… elsüllyedtem…

Utálom már az egész világot és az életet!

Utáljanak csak nyugodtan engem is az emberek!

Minden vágyam, hogy megszabaduljak e földi pokoltól, amiben élek!

Amiből a halálon kívül nincsen menedékem…

Köröttem holttestek, élőhalottak - elkísér a halál végső nyughelyemre…

Könnyes szemeimmel még egy utolsó pillantást vetek életemre…

A sirály már messze jár… koporsóban pihen…

Halott lelke még bolyong - megnyugvást keresve…

Valóságos rém-álom

Álomképek ringatnak egy nyári éjjel…

Álom vagy? Vagy valóság? - Sose érjen véget!

Ha álom vagy: Sose ébredjek fel!

Ha valóság: Sohase engedj el!

Egy nyári délután, a parton, az esőben

Könnyező szívvel - eldobtam szívem éltető rózsáját.

Csak néztem a patak morajló zúgását

… s feledni vágytam a feledhetetlent…

Szemem a semmibe tekintett

- Rózsám tovaúszott a vízen… -

Kitépett szívem sötétségben pihent

Villám-verte lelkem széttépte életem.

Szememből a fény is eltűnt

- Szívem világát vesztette -

Még a robbanó fény is fájdalmam növelte

Tátongó kínok marták fel lelkemet.

Ő már nincsen sehol.

Igen… álomkép volt.

Kemény sziklák ölelését érzem…

Meghalok - ha álmodom, ha élek.

Marionett-sors

Az angyalok mindent látnak,

Mindig jelen vannak életünkben.

Látnod is kell, nem csak nézned,

Hogy láthass az angyalok szemével…

Bárhová is megyek, túlvilágom

Mindenhová követ.

Lilásfekete-szín éjben

Lelkem elveszik a halál véres színében.

Az emberek többsége már

Nem vágyik a sorsra, új életre.

Magukba zárkóznak, félnek, megijednek…

Majd ellenkezőjét teszik minden korábbi tettüknek.

Vannak páran, akik hisznek,

Akik kockáztatni mernek,

Akik nem siratják múltjuk,

S hisznek a jelenben.

Ők azok, kik még élni mernek,

Látnak, s bíznak… sorsszerűben hisznek.

Talpra állnak, tovább lépnek,

Nem marionett-bábúként remélnek…

Egyedül a nagy tömegben

- Fájdalmam jéghegyében

Megbotlottam, fejre estem -

Összetörten hulltam át múló életembe…

Fivérem, a Halál

Valahol, valamikor más ember voltam

… de sose vágytam azzá lenni, aki most vagyok.

Lerogyva az élet színe előtt halálomra várok…

Paradicsomi álmaim eltemetve rémálmokra vágyom.

Arcomon vérfoltok sötétlenek… lelkemre haldoklók utolsó sóhajai nehezednek…

Vezessetek el a halál küszöbére,

hogy vérző homlokkal egy másik emberré válhassak - végleg!

Sokáig vártam, remélve - bár tudtam, hiába várok…

Az élet tele van konvergenciával - reménytelen pokol.

Aranyfényben úszó királyságom csak megrészegült álmom volt…

Arcomon mély fájdalmam tükröződése elvont a Halálhoz

… aki méltóságteljes, és komoly idősebb fivérem volt.

Az éj sötét leple alatt, a Halál karjaiban is szüntelen az utakat róttam

… angyalszárnyaim lehulltak a porba…

Megtört szívű gyilkos lettem - maga a Halál.

Nem akarok lenni már - sem itt, sem odaát!

Mi az élet? - Az idő.

Mi az idő? - Egy baleset.

Mi egy baleset? - Egy élet… egy új élet…

Balesetek, s holtak kísérője lettem…

Láttam elhullt életeket, szörnyhalált halt sérülteket,

vasrudakra nyársalt utasokat, összetört tükröket, és autóbusz-balesetet.

Láttam betört fejeket, leszakadt kezeket, véres füleket,

széttört koponyákat, kifolyt beleket, megnyomorított életeket.

Üvegcserepek, vértócsák, és halottak között - megtaláltam az életemet.

Megéreztem az új élet, és a halál édeskés illatát

… ahogyan halottak bámulják meredten, tátott szájjal koporsójuk falát…

A Halál szerelmese lettem

… melyet minden utamon hiába kerestem…

Eltemettelek

Sírkövednél állok némán

Szemem nem mozdul - bámul mélán.

Neved temető falába karcolva olvasom -

Nem kísérsz már többé életutamon.

Nem szólnak már a harangok

Ledobtam láncaim magamról.

Megtanultam felejteni, élni - önmagamtól.

Elengedtem múltam életutamból.

Nem gondolok többé már rád.

- Fájdalmas pokol ökle várt rám… -

Neved - fájdalmam - Életem Könyvéből törölte.

Léted, s emléked szívem eltemette.

Sírkövednél állok némán

Nem vagy már életem fonalán.

Nem látom neved - hátat fordítok hantodnak

Elhagyom temetőd - te már halott vagy.

Sírod elnémult, nem beszél.

Élted porba hullt - már nem zenélsz.

Neved csak egy név már… kínnal, fájdalommal teljes.

Búcsúzom tőled - szíved eltemettem.

Egykor az életem voltál…

Mindenem, mi embernek lehet.

Mára a múltammá váltál… idegen vagy nekem…

Átutazó szívemen - múltál… voltál… szerettelek…

Egy új Élet

Egy baleset…

Egy új utazás kezdete…

Egy fényes angyal jelzése…

Egy egész élet…

Hazatérés… önmagamba…

… a lelkembe…

Az egész múltamról lemondok,

hogy valóban új emberré váljak.

Megszabadulok a kötelékek szorításától,

levetem súlyossá vált láncaim magamról.

Szabaddá válok, s üressé leszek.

Nyitott leszek - tiszta lappal - egy új életre…