Gyémánttükör

Őrlődöm a sötétségben,

Az égető nap fényében…

Nem vagy sehol, Drága Kincsem…

Körülölel a sötétség,

S nem látok fényt – megszűnt, nincsen.

Minden egyes sóhaj máglya,

Mely eléget – kínok kínja…

Meghalok, hogy nem láthatlak…

Haláltusát vívok minden nappal.

Felforraltad vérem,

Elolvadt a szívem,

Minden egyes gondolatom

Téged keres…

Nem bírom tovább Nélküled,

Édes Egyetlenem…

Szívem haldokol, ha nem vagy velem.

Őrület környékez…

Hiányod szívembe mélyed,

Temető – mit látok –

Minden köröttem.

Sírköveket látok, s kereszteket –

Elnémult bánatom élőhalottá tett.

Temessetek engem jó mélyre, a földbe!

S dobjatok rám ezer bilincset!

Tépjétek ki szívem! Szakítsátok lelkem apró darabokra!

Láncoljatok össze földi halottakkal!

„Szép Szerelmem, kérlek, ne ejts könnyet értem!

A Szerelem vitt sírba, mit irántad érzek…

… a legigazabb – mit ember valaha érzett.

Haldoklón Szeretlek – élőként, s holtként…

Szívem – minden kincsem, mi valaha volt – Tiéd.”

Gyémánttükörként kerít magába a messzeség…

Mesél a csend

Bántott a világ – s Te rám találtál...

Messze az erdőben, egy meghajolt, öreg fa tövében,
Egy hideg, esős délutánon leltél rám -
Amint összekuporodva, könnyekkel szívemben,
Az életet feladva vártam a megváltó halált.

Megfogtad kezem, gyengéden letörölted könnyeim, s átöleltél.
Úgy szerettél, ahogyan még senki sem –
Szemeddel, csókoddal, karjaiddal, egész lényeddel... igaz szerelemmel...
Az égbe emelted szívem égi szemeiddel.

Éreztem tested, s tenyered melegét, féltő érintéseid...
Lelked melegével megmelengetted kihűlt lelkem húrjait.
Szíved nem börtön nekem, hanem maga az Éden,
Mely oly messzire röpített szárnyán – a Szerelem, s a Béke Szigetére.

Ölelő tekinteted felolvasztotta jeges szívemet,
Szád simogató szirma megédesítette egész lényemet.
Boldog vagyok, ha közelséged érzem,
Melengesd szívem szerelmed tükrében.

Hiányzol... sírok... szerelmesen fáj...
Egy ölelés... melytől elhalkul szavunk, s enyhül a kínzó magány.
- Most csak a néma falak néznek rám...
Jégbe fagyva remegek e forró nyáréjszakán.

Behunyom szememet, hogy láthassalak...
Néma hallgatásunk mögött a szerelem simogat.
Add a kezed – hadd pihenjen lelkem szerető karjaidban,
Hadd érezzük a borzongó gyönyört heves csókjainkban.

Mikor távol vagyunk egymástól,
Együtt kérlelünk esőt, s rajzolunk szivárványt az égre,
Hogy érezzük szerelmünk – nappal is álmodunk, a fényben.
Édes Szerelmem! Angyallá varázsoltál engem...

Szeretlek!

Nélküled

A szemed, a mosolyod, az érintésed nélkül - elveszek.

Nem hallom hangodat - kínzó szívveréseim elhalkulnak...

Némaságba fordul a nyári szél – csendesen

Kezdetét veszi a fagyos téli jégverés...

Szívemben kést forgatsz, meggyilkolsz - s felnevetsz.

A tőrt kihúzod, majd újra belém döföd

- Tízszer, százszor... Élvezettel gyilkolsz. –

Elég legyen! Halott ember sírjába ölöd lélegzeted!

Felállsz... eltaszítod magadtól az ártatlan tetemet.

Eső áztatja el gyilkos kezed - tisztára mosva...

Kezedben tartod a  kezdetet és a véget - megöltél egy embert... aki szeretett…

Fekete zápor gyászolja vörösre gyilkos lelkedet.

Lélegzel... holt lelkek táncát érzed minden szívverésedben.

Vértől izzik kezed... Megöltél! Kitépted a szívem!

Holtra fagyott tekintetek között lépdelsz

- Nem látod, de a halottak téged néznek… átkoznak... –

Kiszakítottad szívem, darabokra tépted - őrjöngő szavaddal örökre elítélted.

Fáj! Kínoz! Gyötör! Megöl! Elég a tőrdöfésekből!

Nem bírom tovább a fájdalmas halált! Szoríts magadhoz!

Szoríts erősen! Tartsd karodban vérző szívem - mindörökre!

Tekinteted nélkül, ölelésed, s csókod nélkül az élet

Halálos gyötrelem nekem – kínzó, égő pokol a szerelem…

Szorítsd fájó lelkemet, s szenvedő szívemet magadhoz, Kedvesem!

Ne engedd, hogy fájjon, ne engedd, hogy tönkre tegyen minket a szerelem! Nélküled…

AGAPÉ

Éveken át kerestelek – mégsem leltem utam…

Fájdalmas időkben, könnyek közt – egyedül maradtam.

Kínzó gyötrelmekben megfürösztve – néztem, ahogy elmegy mellettem az élet…

Feladtam hát minden álmom – nem éltem az éltem.

Nem hittem, hogy eljössz – nem hittem, hogy érzel…

Nem mertem hinni, hogy valóban létezik a „Herceg”.

Elrejtőztem álmaim, s reményeim elől,

S nem láttam az éjben a fénylő csillagot a sötét fellegektől.

Tűzforró nap sugarai égetik a lelkem,

Szívem mindig csak Rád gondol – hiányodat érzem…

Fagyott, havas, fázós téli éjjeleken

Szívem sugarai melegítik fel szívedet.

Szívünk együtt dobban – sajgó, gyötrő szívverések kínjaiban –

Annyira fáj, annyira éget – gyötör a fájdalom minden percben…

Annyira fáj nélküled az élet – „Bárcsak itt lennél, s átölelnél engem…”

„Kérlek, ments meg engem!” - Szerelmem könnyeit a szívedben érzed…

Levelemet küldöm a távolból Neked…

„Édes Gyémántom! Kedvesem! Szerelmem!”

„Köszönöm, hogy féltesz! Köszönöm ezt a hatalmas boldogságot Neked!”

Boldog vagyok, de gyötrődöm – hiszen szeretlek, s nagyon hiányzol nekem…

Időnként még félek – az érzésektől, a szerelemtől,

A gyengédségtől, vágyaktól, s félelmektől…

Megremegek, elbizonytalanodom – de érzem, szeretlek…

Időnként magam sem hiszem, hogy igaz lehet…

Járatlan út

Édes kicsi szőke lányka!
Vajon miről álmodik most szíved fája?
Tisztáson jársz – hold fényében...
Tekinteted égbe mered – múlt időkről emlékezel...

„Fehér rózsa – vörös vérrel,
Lelkek börtönében töltött több száz élet...
Szívet tépő kínok... gyötrő gondolatok... száz év – magány...
Életemnek minden perce – kínzókamrában eltöltött - százszoros halál.”

Hová lettél szőke kislány?
Hová tűnt az álmodozó, csöppnyi leány?
Azok az álmok... azok a képek...
Azok a mindent elsöprő, nagy remények...

Egyedül bandukolsz az úton – félhomályban.
Keresed az utat, az ösvényt, a partot – mindhiába.
Remények nélkül járod a járatlan utat...
Halott lelked feltámad – bölcs utat mutat.

Drága kicsi szőke lányka!
Itt az idő! El kell indulj! Menj – a nagyvilágba!
Fel kell nőnöd, drága gyermek! Lépj a napvilágra!
Ereszd messze félelmeid! Ne légy gyáva!

„Félek minden perctől, minden rebbenéstől,
Minden egyes sajgó szívveréstől.
Hiányzol... de félek. Tudom, fel kell nőjek...
Örömteli félelemmel nyújtom feléd kezem.
Vigyázz reám, kérlek, légy türelmes velem.”

Tűnő Varázs

Mikor esőcseppek hullanak - az égből

- Szeretetem, fényem, s áldásom érzed –

Légy boldog, s nevess – hiszen örömkönnyeim – csakis érted élnek.

Esőt varázsolok fel az égre – minden téli éjjel

- Hófödte-tájakon, csillámló ezüst-partokat –

Hogy széppé tegyem – gyermekien megfestett, csodaszép – álmodat.

Könnyem cseppei – ragyogó – orcádra hullnak

- Mosoly… szemek… arc… ragyogás… emlékek… -

Elmosolyodsz… múltba révedsz… – nem emlékezel többé semmire sem…

Szívből csordult könny

Szívből csordult könny sebez meg…

Sajgó szívvel – elengedlek.

Szép szerelmem! Drága múzsám!

Vérbe fagyott szívem – holt már…

Lelkem mégis téged kíván…

Ember-lakta éltem – kín már…

Holtig tartó – nagy szerelem…

Add - hogy egyszer vége legyen!

Ég veled – te vég, te kezdet!

Fájdalmaktól, s kíntól – ments meg!

Légy otthonom! Légy a lelkem!

Engedd – szívem felemeljem!

Légy szeretőm! Légy a bírám!

Légy minden és semmi! Múzsám!

Holtig tartó könny sebez meg…

Szívem mélyén – eltemetlek.