Búcsúzom

Hosszú, őszi esők,

Hulló falevelek,

Elszáradt faágak,

Hűvöskés reggelek.

Borús őszi éjek,

Lehangolt nappalok,

Sötét bárányfelhők,

Szeles hétköznapok.

Elmúlt, boldog órák,

Jókedvű nappalok,

Izgalmas tanórák,

Furcsa hétköznapok.

Új érdekességek,

Mindennapos mesék,

Mindig valami új

Meglepetésként ért.

Elnevetett bakik,

Csodás barátságok,

Elvétett ütések,

Meglepő dobások.

Érdekes kalandok,

Újabb történetek,

Felkavaró élmény,

Asztalostánc-zene.

Sajnos mindnek vége,

Borús lett a zene,

Minden csodás óra

Elbúcsúzott veled.

Üres itt az élet

Tenélküled, Vivi,

Sosem lesz már olyan,

Mint volt egykor, régen!

Levél Assenbrenner Tiborhoz…

Magányosan, szomorúan

Telnek el a napjaim.

Egymagam vagyok csupán,

Nincsenek barátaim.

Itthon ülve szüntelenül

Reád gondolok.

Vajon miért nem írsz, drága Tibor?

Vajon mi lehet az indokod?

Nemrég derült fény a tényre,

Hogy távoli rokonok vagyunk.

S én ebben bízva azt reméltem,

Lassan összebarátkozhatunk.

Sajnos eddig látásból

Ismertük egymást csupán,

De talán majd idővel

Jóbarátként tekintesz rám.

Tudom, nehéz idők járnak most rád,

S nem könnyű az életed.

Hidd el, együttérzek veled én is,

S testvéremként szeretlek.

Milyen furcsa ez az élet,

Egy kiszámíthatatlan világ.

Szinte szomszédok vagyunk,

De sosem látjuk egymást.

Arra kérlek mégis téged,

Fontold meg e versikét,

Majd folytasd dicsőséggel

Te is e kis versecskét!

Huginak…

Esténként az eget nézve,

Tűnjön elő arcom képe.

Gondolj majd rám,

Ha csillagok tengerében

Merengsz el gondolataid fátyoltükrében.

Idézz engem, emlékezz rám:

Mindig vidáman,

Mosollyal az arcodon gondolj reám.

Drága kis húgocskám,

Szeretettel szívemből emlékezem én is terád.

Légy boldog, hisz fénylő csillagfátyol

Ölel téged mindörökkön át.

Emlékezés

A hazában harcok dúlnak.

Dúlnak, egyre szüntelen,

És most mi is szemben állunk

E nemzettel bűntelen.

Várhatjuk a kény uralmát

Ősi népek százain,

S állhatjuk a sort a falnál,

Szüntelen, már álmukig.

Eljött a kényuralom,

De nem békélünk meg vele,

Hisz ősapáink sírva-ríva

Belénk szállnak tűntelen.

Nem szeretnénk tanítani

Ez évszázad gondjait,

De nem engedék,

Kényszeríték e dologra szíveink.

S most már késő minden!

Egy dolog van, mit tehetünk!

Imádkozunk buzgón, szépen,

Istenhez beszélünk, s kérünk tőle segítséget!

Mi végig imádkoztunk!

Hittük, lesz egy szép világ!

Hol minket mindig,

S mindenkor béke vár…

Mi mindig harcban álltunk!

Béke? Vártuk, jön talán…

S csalódásunk közepette

Egész világ lázadá.

És mi mégis lázban égtünk!

Vártunk, egyre szebb jövőt!

Hol mindenki él és boldog…

Vártuk hát e jobb jövőt…

Mikor ébred fel a nemzet?

Ezt kérdezé sok költő…

Hisz ők is írnak szüntelen,

S várnak ők is bűntelen.

Amint felébred a nemzet,

Újjászület őshazánk,

S mi írjuk, s sírjuk

A múlt rémséges bánatát.

De ha egyszer vége ennek,

E vad világnak,

Megírjuk majd sebeinket,

S rójuk mi is bánatunkat.

Várjuk az örök boldogságot,

Az eljövendő örök éltet,

S reméljük, hosszú, tartós

Boldogság vár titeket!

Kívánjuk, hogy legyen béke!

Boldogság és szerelem!

Kérjük Istent, szentelje meg

E szavakat szüntelen!

Ránk már vár az örök élet,

A pokol, vagy a mennyország.

De reméljük, jó lesz minden,

S titeket öröm, s béke vár!

80 év múlva

A csillogás, a pénz, a rab,

Mindezek megszűnnek.

Béke uralkodik majd hazánkban.

A környezet oly gyönyörködtető, akár az éden.

Nem pusztítják az életet,

Nincsenek gonosz emberek.

Nem akarnak rosszakat,

Végre nem lesz rosszakarat.

Az élet! Milyen más és régi,

Olyan nagyon régi.

Míg Isten megteremtett,

S feláldozta magát értünk,

Addig mi a boldogságért élünk.

Szeretjük a hazát,

És a sok lakóját.

Nem keressük a halált,

S nem is megyünk hozzá.

Nem is kérjük tőle,

Hogy elvigyen minket.

Megszerettük egymást,

Megértettük egymást,

Barátságba véve

Így élünk hát véle.

Szeretetben élünk,

Változtatjuk képünk.

Külvilágos élet,

Mit is mondjak néked?

Elfeledve mindent,

Hisszük: a rossz meg se történt.

Így élünk mi csendben,

Megosztjuk a békét.

Hiszünk mi Istenben!

Ki sokat tett értünk,

Lehetővé tette

Az életet nékünk.

Szeretjük mi őt,

Akarjuk mi őt,

Kegyes legyen hozzánk!

Imádkozunk érte.

Olyan, mint egy álom!

Ami meg se történt.

De biz megtaláljuk

A szépet és a békét.

Ott minden olyan lesz,

Mint az édenkertben,

S nem is megyünk el,

Nem megyünk el innen.

A sok szenvedés árán

Őseink ezt hozták.

Hisz ők is akarták,

Hogy boldog legyen hazánk.

A sok küzdelem végre

Meghozta gyümölcsét,

S ők is látják mindezt,

Mindezt a régen várt békét.

Örülnek hát ők is,

Hisz ebben reménykedtek.

Akarták a jobbat

Hazánknak, s a jognak.

Nyugalom honol most,

Végre csendes minden!

Az emberek jobbak,

Jobbak, mint régebben.

Nincsenek várak, se kunyhók,

Egyek vagyunk a világgal, természettel.

A levegő friss és andalító,

A természet csodás és nyugtató.

Körös-körül fákkal és virágokkal,

Édenhez hasonlít, mi tele minden jóval.

A puha pázsit finom, lágy zenével

Elaltatja népét és az embert.

Az óceánok és tengerek

Mind tiszta vizűek,

Rossz benne egy csepp se,

Méregektől mentes.

Olyan ez a világ,

Ahol minden megvan,

S nem számíthatunk

Semmilyen gonoszra.

Szülőföldem oly nagy büszkesége,

Szeretetünk végtelen kedélye.

Fűvel zöldell minden,

Reménykedünk benne,

Oly sok év is kevés

Ahhoz, hogy ne lenne.

A fákon édes gyümölcs,

Virít már a rózsa,

Szeretetünk egyre nagyobb

Tűzzé csiholója.

Zöldellnek a rétek,

Virítnak a népek.

Ébred már a tavasz,

A víg madarak dala.

Hisz mindig vidámak,

Nem ismerik ama

Másik oldalát már

Ennek a világnak.

Gyorsan sarjad népünk,

Egyre szebb világ vár,

Minden napunk teljes,

Igaz békét lát már.

Mindig sokat játszunk,

Szeretjük mi egymást,

Hívjuk ezt a békét,

Hogy eljöjjön hozzánk.

Reménykedve nézzük,

Mily jó ez az élet.

Csalódásunk árán

Átélhettük véle.

Biz ez nem képzelgés,

Hisz nem is való hozzánk.

Ez a paradicsom

Nem hiába száll ránk.

A kedves, szép madarak

Röpkedezve szállnak,

Elhitetik vélünk

Dolgát e világnak.

Víg harangszó csendül,

Hisz boldog a nemzet,

Ilyen csodás hazát, sohasem kereshet.

Nem lesz háború már

Ebben a hazában.

Napról-napra mássá,

Szebbé varázsoljuk.

Élvezzük ez éltet,

S imádjuk a népet.

Napsugaras égen,

Kristálytiszta kéken,

Friss levegő száguld

Hazánk közelébe.

Több száz méter magas,

Hegyre nyúló nyárfák,

Erdőségbe véve

Ezt a hévet várják.

Egész más itt minden,

Minden szép és égi.

Gyönyörű a látvány,

Egyre-másra ránk vár.

Hívogatja mindazt,

Ki feléje fordul,

S símogatja mindazt,

Ki közelebbre mordul.

A folyók bővizűek,

Égszín tiszta fénnyel

Szolgálnak egyaránt

Állatot és embert.

A napsugár széles,

Mégis mindig éhes.

Melegíti mindazt,

Ki nem lesz ezért mérges.

Oly más lesz a hajnal,

Egyre jobb és fáradt,

Nem fog kelni gyorsan,

Hiszen elég sápadt.

Az álom oly gyorsan elringat,

Hogy vége szakad minden rossznak.

Elandalít minket ez az édes dallam,

S nem kell többet félnünk, hiszen édes minden!