Vigasz - az Élethez

Tudom, mennem kell,

Várnak már a fények.

Itthagyom a mennyországot,

Elrepülök Délnek.

Itt az idő – szabadulok.

Rabságom már messze...

Kiterjesztem szárnyaimat,

S búcsút intek – aranyketrecemnek.

Szeretetet, s Fényt küldök

A Földre – Néktek.

Imáimban Békét kértem, s Vigaszt

- Minden földi lénynek.

Örök vándor vagyok.

Lelkem szabad, fényes.

Beragyogom életetek,

Fent vagyok – az Égben.

Megértéssel szemlélem lényetek,

Napvilág fényébe emelem létetek.

Tanítalak, gyógyítalak benneteket,

Hogy megtanuljátok az Igaz, Önzetlen Szeretetet.

Őrzöm álmaitok,

Vigyázom lényetek.

Óvó tekintettel – évek távolát legyőzve –

Figyelem angyali léptetek.

Utat mutatok, hogy

Magatokra találjatok.

Ott vagyok a fényben,

Ha napsugár simogatja arcotok.

Könnyeitek elsiratni

Segítek - Itt vagyok.

Míg én örökre a

Halál jegyese vagyok...

Félnetek nem kell

- A csoda létezik!

A Boldogság – mélyen –

Bennetek rejtezik!

Béke Veled, Theia

-         Szívem mélyén hordom örök érvényű jegyem.

-         Velencébe szól.

-         A tengeren, s látóhatáron túlra – egy merőben más, csodaszép világba.

-         Lelkem hófehér hajóskapitánya – Adria egén – messzire röpít.

-         Felkap, elsodor, magával ragad, s partra vet minket a víz.

-         Talán vissza sem térek – szívem vonzza, s várja haza: Itália.

-         Életem kulcsát Velencében – útközben – leltem meg.

-         Szívem kapujában egy kék rózsaszál díszeleg – fényre várva.

-         Kinyitni – sajnos – nem tudom. Kulcsom elveszett – szívem árva.

-         Kék eget feledni nem tudok...

-         Fene a világba...

-         Nagy rejtélyek közt elhagyott – az élet tengerén magamra hagyott: a Halálnak.

-         Örömteli fájdalommal nézek a világba.

-         Kávéházban pihengetek – magamban. Hibáztam...

-         Gyengeségem elűzött a honból – szívemet fájlalva.

-         Menekültem fájdalmamtól, félelmemtől – feladtam hát minden álmom.

-         Szívem nem bírta már elviselni a reményfosztottságot.

-         Hihetetlenül szerettem valaha egy embert – de ő hitetlen volt, fájdalmakkal gyötört, árnyak útján járt, félt, közben könyörgött – de nem akarta látni, s érezni a tengert.

-         Lágy zene szólítja lelkem – égi ének.

-         Boldogságban megfürösztve távozhatok innen.

-         Lelkem szabad – az ég felé tekintek:

Gyönyörűséges kristályutak... álmok...

Sóhajok hídja – Életem, s Halálom – Velence...

-         Béke Veled, Theia – Isten őrizze szemed!

Az Élet rabszolgája

Hirtelen szúrás – a szívem.

Rémálom – halálfélelem.

Mindenütt halott tekintetek.

Szívroham – fulladás környékez.

Mintha élve temetnének.

A hangok, s képek

Mind távolinak tűnnek.

Átkozott azílium az egész élet!

Minden hófehér köröttem -

Csak könnyeim feketék e létben.

- Miért nem ad nekem valami erőset?

Ha tudja: úgyis halálra

Vagyok ítélve…

- Nyugtatót! Altatót!

Adjon nekem bármit!

Ciánt! Mérget! Vitriolt!

Vérfekete koporsót!

Létezni már csak az

Őrültek tudnak,

Kik hóban, s fagyban

Napoznak.

- Higgy halottnak! Bátran!

Úgysincs már sok hátra nekem ebben a világban…

- Keserűség! Kétségek! Engedjetek engem!

Hadd törjem meg a csendet!

- Drága földi lélek!

Örülj, hogy földi létet élhetsz!

Dobd el végre gyászkendődet!

Nem a gyászból áll az élet!

Így csak sorsod hátráltatod! Tévedsz!

Láss szíveddel! Éld az élted!

Élj! Élj! Kitartóan! Amíg megteheted!

Mert eljön a nap egyszer,

Mikor majd valóban menned kell.

S ha búval, bánatoddal töltöd el az élted,

Sosem lesz más többé: csak egy börtön! Hidd el!

Mert – bár sorsod meg van írva –

Cselekedned Neked kell: hogy bírjad!

Nem hullik öledbe semmi – csak magától.

Boldogságodért tenned Neked kell,

Hogy megválthasd majd a világot!

Nyugodj meg! Lépj tovább!

Hagyd a földi mérget!

Kapsz helyette angyali-, s lelki dicsőséget!

Az élet sohasem hagyott el Téged –

Te voltál, ki mindvégig ellene cselekszett!

Engedd, hogy sorsod, s utad vezessen!

Hidd el, Neked is van helyed - ebben az életben!

Élet és Sors

Hányszor akartam világgá menni…

Hányszor éreztem magam árván,

S akartam értetlen sorsom felfedni,

Életem rejtvényét megfejteni,

Sorsom kesze-kusza ösvényére lépni,

S minden rossz emléket – örökre – feledni…

Hányszor éreztem szomorúnak, s

Végtelenül magányosnak magam…

Hányszor éreztem félelmet, mely végtelen – elragad…

Hányszor keltem útra – álmaim felé,

S lettem szádí koldus – az Élet tengerén…

Bukdácsoltam, s elbotlottam – mindörökre – én…

Hányszor éreztem gyötrő fájdalmat, s

Láttam – égbe fagyva – halálos kínokat…

Hányszor tört szívem - apró darabokra, s

Lelte halálát - mérgezett nyilakban…

Hányszor nyitottam meg szívem kapuit - a barátok előtt,

Akik végül tőrt döftek szívembe, hogy térdre rogyjak – színük előtt…

Hányszor szerettem – igazán – szívem legmélyéből,

Sebes lelkem minden létező porszeméből…

Hányszor adtam volna életem – barátaim boldogságáért…

Kik porba löktek, eltiportak – ciánt adtak nekem, s végtelen kínokat…

Halálra gyötörtek – holott mindennél jobban szerettem őket…

Hányszor kértem halálomat – hogy feloldjam földi rabságomat…

Hányszor álltam ugyanúgy itt – ahogy most is…

Tekintetem múltba révedt – sajog szívem…

Nincsen jövőm. Nem lelem az utam – nincsen…

Hányszor voltam boldogtalan lélek… angyal…

Szívemben már mélyen érzem – nemsokára el kell mennem… végleg…

Tekintetem megtört, lelkem elveszett – most félek…

Hányszor álltam készen a halálra…

Hányszor könyörögtem Istenhez – mindhiába…

Hányszor kértem fájdalmaim, szenvedésem - megszűnését…

S most itt állok – lelkem, s szívem összeroppant…

Annyi veszekedés, viszály, s félreértés - telepedett reám,

Nem bírtam tovább e kínzó nehezéket – életem derekán…

Hogyan is volt? Hogyan kezdődött - az élet?

Sorsomat valóban én választottam? Tényleg?

Miért döntöttem akkor úgy, hogy - megszületek?

Miért akartam könnyek közt élni, s szenvedni – szüntelen?

Miért hordozok – egy életen át – szerencsétlenséget teljes lényemben?

Miért a sok kín és bántás? Miért teszik ezt velem?

Hányszor hallottam az éjben – csillagok szavát…

Hányszor hittem a mesékben – gyermekkori vágy…

Hányszor éreztem az eső - tisztító erejét...

S a villámtól földre kuporodtam, megremegtem – mindig féltem én…

Hányszor vágytam más országba, más világba – el innen, bárhová…

S elvesztem a végtelenben – hangom nincs, ki hallaná…

Hányszor menekültem a magányba, kifosztottságba…

Hányszor tűrtem a zsarnokoskodást – életem fölött…

Hányszor váltam élőhalottá – sorsom minden szeglete előtt,

S feküdtem megtört koporsóban – imák nélkül – életem előtt…

Hányszor váltam boldogtalanná – ki másokért él – e földtekén…

Ki hinni már nem mer – mert túl nagy kérés lenne a megbocsátás – kínjai felé…

Semmisülés

El akarok menni a világ zajától,

Elfutni az élet minden fájdalmától.

Egymagamba esni, s zokogni – teljes szívemből,

Zokogni – lelkem legmélyéből.

S minden szót, minden tettet – minden bűnt és bűnhődésem –

E keserves, kínzó zokogással kiadni magamból.

Elfeledni minden rossz emléket – s kitépni a sok-sok fájó képet.

Emberektől messze menni, halál útján járni-kelni...

Be szeretnék, Istenem!

Elfutni, és messze menni – tova, el a végtelenbe...

Minden egyes földi lénytől – messze, messze...

Patak partján, nyári napsütésben

Vetnék véget múló életemnek

- Magányban és könnyben megfürösztve.

Fájdalom tengerében – égtem el a tűnő fényben

- Lényem megsemmisült – mindörökre. Végem.

Érzem – ennyi volt. Sorsom bevégeztem.

Maktub – így kellett történnie.

Lelkem kiűzetett a honból – örök bolyongásra kényszerült.

Feladtam hát egész életem

- Nem bírtam már tovább viselni a keresztet lelkemen.

Megcáfolom az állítást, miszerint az élet édes

- Lelkemnek csakis a halál íze édes.

Beteljesítem sorsomat – bármily mostoha az élet,

Születésemkor a halállal kötöttem jegyességet.

Lelkem a halálnak átadom – a természet ízét érzem ajkamon.

A természet ölén könnyezem utolsó perceim

- Évek távolából porba hullnak egykori létem emlékei.

Már nem vagyok. Lelkem – terhétől megszabadult. Megsemmisült.

Lényem halálának – a madarak – egyetlen tanúi.

Síró patak mossa elhullt könnyeim záporát

- Minden és mindenki megy tovább – nélkülem.

Elhullt létem fájdalmát senki sem könnyezi

- Meg rólam már senki sem emlékezik. Így van ez.

Csak egy élet voltam a sok közül...

Miért fájnék én bárkinek is?

Már csak egy elhullt lélek... – éltem...

A piros tűz csodája voltam.

Mégis – még magamnak is – idegen.

Emberek nem tudták, nem érezték – szenvedésemet.

Minden könnyem - lelkem sebezte, s most mind – elhullt, halálommal.

- Ég veled, eltávozott lélek! Ég veled!

„Hantjaira fájó könnyem hullt...

Lelkét felemeltem.

Keserű könnyeit – örökre – magamba leheltem...

- Patakomban tért örök nyugovóra – keserédes lelke...”