Kicsi Angyalocska

Leszállt hozzánk az égből szivárvány ölén

Egy halk szavú, de bájos, csöppnyi lény.

Csillagút porából érkezett közénk,

S utat mutatott nekünk a fény felé.

Kicsi angyalocska ő, ki nyitott szívvel él,

Gyermek-lelke túl szép e földi létre még.

Álomvilág övezi, de szilárd hittel él,

S mindenkit védőszárnyai oltalma alatt kísér.

Láthatatlan lelke tiszta, hófehér,

Őszintén hiszi, hogy az ember nem hiába él.

Csodálattal szemléli a végtelent, a fényt,

S ráébreszt minket, hogy mindig van remény.

Kicsi angyalocska, gyermek, csöppnyi lény!

Szívem boldogabb lett, mióta ismeri a fényt.

Köszönöm, hogy megismerhettem angyal-létedet.

Hidd el, nincs olyan lény, ki Téged nem szeret.

Angyalocska, ne sírj

Kicsi Angyalocska, ne sírj, ne légy szomorú!

Hidd el, feketén az élet nem szép.

Ne légy sérült sirály, mint egykor én.

Tudod, fény nélkül nem élet az élet, csak temető.

Mit múltadnak véltél, nem volt más csupán,

Mint képzet, semmit sem ígérő illúzió.

Ne sírj, mert a könnyek fájnak, velük szíved sebzed.

Légy kegyes magadhoz, s ne gyötrődj, ne szenvedj.

Ásd el fájó emlékeid, s kezdj új életet.

Az Élet sosem hagy el Téged, nem engedi el kezed,

Hiszen Te VAGY az Ég legkedvesebb gyermeke:

Egy tiszta lelkű Angyal, akit mindenki szeret.

Változunk az idők során, de szívünk csak erősödik,

Bátor lesz, és megtanul önzetlenül, s igazán szeretni.

Egyszer majd felolvad jégszíved, s újra fog majd hinni.

Csukd be a szemed, és érezd, hogy jó helyen VAGY.

Érezd, hogy vannak barátaid, akiknek fontos VAGY,

Akik szeretnek Téged, s nem hagynak magadra.

Barátok, akik nem tudnának élni Nélküled,

Akik akkor is Hisznek Benned, amikor senki sem.

Akiknek elhoztad a Fényt az életbe.

Kitartás Angyalocska, engedd, hogy megérzéseid vezessenek.

Meglásd, minden jobb lesz. De a Reményt ne add fel sosem!

Ha látom, hogy szenvedsz, hogy fáj valami, nekem is megszakad a szívem.

Tudod, félek a sötétben, s még ezeregy dologtól félek,

De mióta Fényt hoztál az életünkbe, álmaink is szépek.

Egyedi és megismételhetetlen fénylény VAGY!

Tudom, sokszor oly nehéz és kegyetlen, de mégis szép az élet.

Ne aggódj a jövőd miatt, most még ne gondolj a gonddal.

Hidd el, Neked is VAN Jövőd, nem is akármilyen!

De hagyd, hogy az Élet mutassa meg majd Neked.

S ne aggódj, ne gondolkodj mindenféle rosszon! Idővel majd úgyis kialakul minden.

Nem adok visszhangot

Sav marja lelkemet, sajog mindenem,

Szívem fájdalommal teli – megmérgeztem.

Nincs már nekem semmim, nincsen már életem,

Meghaltam ma testben és lélekben.

Bűnös voltam, rabláncok szorítottak,

De most végre büntetésem tölthetem

Egy kriptában, mely elhagyatott helyen,

Reményektől s fénytől örökre megfosztva áll.

Bűnhődésre rendeltetett engem az élet,

Bűnhődöm hát, tiszta szívből, ameddig csak élek.

Nem adok visszhangot magamról többé sosem.

Nem érdemlek kegyes halált – szorít már a szívem.

Nem érdemlem meg a bocsánatod, sem a fényed!

Drága kicsi Angyalocska, szerettelek Téged,

Mégis megsebeztem védőszárnyad, s lelked.

Nem érdemlem meg a szeretetet Tőled!

Könnyekbe borult szívem, fáj, és annyira bánt, hogy

Az Egyetlen igaz lelkű lénynek

Fájdalmat okoztam, a lelkébe gázoltam.

Pedig mindezt nem akartam, esküszöm, hogy nem akartam.

Kriptám mélyén, lenn a földben, egyszer talán, meggyötörten

Találsz majd egy olyan embert, aki sosem, sosem felejt,

S bűntudata kísérti őt minden éjjel…

Nem érdemlem meg a fényed, nem érdemlek bocsánatot Tőled!

Barátok voltunk

Barátok voltunk…

- Most meg ellenségek.

Tegnap még szivárványt rajzoltunk fel a tiszta égre.

- Ma pedig sehol sem vagyunk – mert mindennek vége.

Elpattant a szál – már nem vagyok a fényben.

S most

- Összekuporodva egy sarokban –

Elvesztem az Élet tengerében.

Fájdalomtól sajgó lelkem

- Keres, kutat – mindhiába...

Hiszen én már búcsút vettem Tőled.

Mégis minden olyan nehéz

- Sírás környékez –

Kicsi angyalocska – elvesztettem fényed.

Fáj, hogy így alakult minden...

Elvesztettem barátságod,

Elvesztettem fényed – mindörökre.

Nehéz szívvel, könnyes kínnal

- Sebeimben tőrrel, búmmal –

Gyötröm magam – a télben.

Fáj a lelkem – nehéz a szemedbe néznem.

- Fényed nélkül elsötétült minden. -

Nem vagyok más – csak egy érző ember.

Hiányzol... Elvesztem...

Forgiven

Könnyeidet könnyezem.

Érzem: elvesztettelek.

Meggondolatlanságom bajba sodort,

Tönkretettem – megbocsáthatatlanul – egy egész életet.

Láttalak angyalnak – ki földre szállt, közénk.

Láttalak embernek – ahogy senki még.

Itt vagyok. Megbocsáthatatlan. Csend – száll...

Mit tehetnék én, hogy jóvátegyem?

Életem adnám érte, ha vissza tudnám hozni – a csodát,

Ami tiszta, égi volt.

Azt mondtam: „Örökre szól.”

„Mindig, és még, még tovább.”

Hogyha már nem leszünk – akkor is azok leszünk mi mindörökre -

Barátok, örökre.

Összeköt minket egy mély, lelki kötelék.

Megmentetted az életem – Te voltál mindenem.

A csoda – életemben.

A szívemben még úgy él az a kép...

Szeretném, hogy boldog légy!

Nem akarom azt, hogy megsemmisülj,

Hogy ne akarj élni már!

Éreztem, sírtál – ma éjjel.

Éreztem, hogy a lelked már messze jár.

Láttam könnyeid elhullni...

- Szívem szakadt meg – a csendben.

Végtelen magányos, és szomorú...

Sorsunk – kegyetlen velünk.

Kérlek, ne add fel! Ne add – a csodát!

Ne add fel az álmaid!

-         Beszéljünk!

-         De ugyan miről?

-         A kedvességet, gondoskodást, szeretetet nyűgnek, idegesítésnek veszed...

-         Nem értesz engem, nem szólsz hozzám...

-         Mégis mi vagyok én neked?

-         Eldobod magadtól az embereket!

-         Eltaszítottál magadtól engem, holott nagyon szerettelek.

-         Azt hiszed, ez megoldás egy életre? Egyedül maradni? ...

-         Nem tudod mi a barátság, s a szeretet.

-         Minek szeressek valakit, aki nem tudja értékelni, hogy volt egy barátja, aki mindig kitartott mellette, aki mindennél jobban szerette?

-         Annyira nem akarsz felnőni, és annyira makacs vagy, hogy nem jut el a tudatodig, hogy ilyen hozzáállással magad körül mindenkit elveszítesz.

-         Nem akarod felfogni, hogy miről szólt volna az igaz barátság.

-         Nem tudod mi a feltétlen szeretet és a másik ember elfogadása.

-         Elutasítod a fényeket.

-         Nem érdemled meg a szeretetem.

-         Fuss csak az elveszett életed után – hadd fojtson meg!

-         Börtönbe zártad lelked – de csak, mert Te akartad.

-         Jégszívbe zártad életed, lefagyasztottad lelkedet.

-         Nem érdemelsz mást, csak rideg, jeges kezet, fagyos szívet, kihűlt tekintetet, és nem létező, sosem volt szerelmet.

-         Légy hát talpig fagyott ember! Ki szeretni már sohasem mer!

-         Mondd, mire jó mindez neked?

-         Az Ég rejtekében jársz – de haza nem találsz.

-         Fagyhalálra ítélted magad.

-         Utat a menekülésre nem hagytál – elragad.

-         Értsd meg, így megmenteni még én sem tudlak.

-         Itt leszek mindig Neked. Bármi történjék is, megtalálsz engem.

-         De eltaszítottál. És nem segíthetek rajtad, ha nem akarod.

-         Messzi földről bukkantál fel – s mélyen a szívembe vésted neved...

-         Akit szerettem, aki hosszú időre eltűnt – már nem jött vissza veled.

-         Hol van az az ember?

-         Én megpróbáltam... de elbuktam a szeretet ösvényén.

-         Butaság!

-         Azért zuhanunk a mélybe, hogy aztán megtanuljunk kimászni belőle!

-         Engem gyermekként kitaszítottak, sírva löktek el a rosszak – emberek, akiket nem ismertem, s ők sem ismertek engem, de mégis bántottak.

-         Minden egyes pofonnál elestem, s azt hittem, már sohasem lesz vége – elvesztem.

-         De aztán mindig talpra álltam – mert máskülönben nem tanultam volna meg az igazi életet – ezzel csak erősödtem.

-         Ők mind saját csapdájukba estek – a bűn és hazugság elemésztette lelküket. Ma mind akaratgyenge, s nem tudják, mit cselekszenek – elvesztek.

-         De te feladtad a harcot. Hátat fordítottál – nekem.

-         Elsodort hatalmas tengered. Szíved szirtjein nem lelem helyem.

-         A sorsunkat élet-tündérek szövik – sajnos valahol összekuszáltak szálakat, s még nem sikerült a helyükre tenniük az eltévedt fonalakat.

-         Már csak ablakon szemlélve nézem az életed – kicsit része voltam egykor én is, s máig is szeretlek...

-         Az idők sajnos máshogy járnak. Másfelé sodort a szél.

-         Minden, mi volt – már csak szép emlék - a szívemben...

-         Velence partján kezed – örökre elengedem.