Újra…

Egykor féltve őrzött titkom

Újraéledt minap,

Fellángolt szerelmem

Ismét rád kacsingat.

Bár nem szívesen érzem

Újra e szerelmet,

Fájó csalódásban

Lesz majd úgyis vége.

Nem igazán érzem

Fájó szívem vétkét,

Ezért sem örülök, hogy

Téged szemelt ki most ismét.

Éltem véges-végig

Csalódás volt eddig,

S nem szeretném tovább

Folytatni e „csodát”…

Remélem, mielőbb

Elfeledlek téged,

S megtartom szívemet

Magamnak ez éltben.

Maradok egyedül,

Némi vigasságban:

Nem kell nékem férfi

Ebben a világban!

Jól elvagyok magam,

Barát, s szerelem nélkül,

Maradok is így már,

Életem végéül.

Elhagyott az élet

Későn keltél drága kincsem,

Elfutott a vonatod,

Lejárt lemez lett az élted,

Nem vár téged már sehol.

Az ifjúság szép kertébe

Vaskorláton nézel át,

Sosem voltál olyan boldog,

Mint amilyen most a nyár.

Messzi utad célját soha el nem éred,

Elhagyott az élet, sajnos, réges-régen.

Nem azt adta, amit vártál volna,

Megfosztott a boldogságtól nyomban.

Mit szívedbe vágyva zártál,

Mind elfútta már a szél,

Megfosztott a szép vágyaktól,

S összetörte a reményt.

Kérve-kérted, segítsen meg,

Ne hagyjon itt egyedül,

Ő meg persze nem törődve

Tovább lépett, s hegedült.

Hány reményed hagyott cserben…

Mennyi vágyad szétfoszolt…

Az a remény, az az érzet,

Az a világ-nincs sehol…

Most, ha adná is, már késő,

Sebed már nem gyógyítható.

Szíved porrá zúzva, lelked kóborolva:

Nem találod, nincs sehol.

The Princess of Love

Fáradtan és szomorúan hagyta el a vágyak útját,

Kétségektől égett szíve, mégis hátrált.

Szerelemből 20 éven át megbukott,

Nem találta meg a párját, élete legfőbb boldogságát.

Az ég különös akadályokat állított elé,

Kikért szíve dobbant, elutasították szegényt.

Elvesztett mindent, mi sosem volt övé.

Remény nélkül maradt, társak nélkül,

Egyedül, szerető karok nélkül.

Nem volt olyan ember, ki őt valaha szerette,

Elkeseredés volt az élete, csalódott a sorsban, az életben.

Álmát feladni kényszerült, a magány útját járta,

Elhagyott ösvényét hosszú időn át tartó,

Hiábavaló szerelem-érzések övezik,

Mik sohasem teljesülhettek be.

A Szerelem Hercegnője maga mögött hagyta a kudarcok,

S vele a szerelem útját,

Egy időre elveszett, de később újjászületett.

Megváltozott élete, más célokért harcolt, s boldog lett.

Szerelmet Istentől sohasem kapott,

De sorsa különös feladat bevégzése volt.

Egyedül szállt szembe e kemény világgal,

S örök életen át a jóért harcolt.

Küzdelme nem volt haszontalan,

Hisz beteljesült szerelem nélkül bár, de

Az emberek szívében örökkön-örökké

A Szerelem Hercegnője marad.

Drága szerencsecsillagom…

Drága szerencsecsillagom…

Meghasad a szívem, hogy nem tehetem azt, amit szeretnék,

Nincs jogom a boldogsághoz, nem lehetek az, aki szeretnék.

Ami az életemet jelentené, azt nekem mind nem lehet.

Míg másokat az ölén hordoz a sors,

Addig én csak pofonokat kapok az élettől.

Világtalan embernek érzem magam, nem eviláginak.

Ez a világ nem az én világom,

Ez az élet nem az én életem,

Itt csupa fájdalom minden.

Nem találom helyem az életben,

Eltévedt embernek érzem magam.

Máshová vágyom, hiszen itt én

Senkinek sem vagyok fontos,

Senkinek sem hiányoznék.

Falevél

Nem vagyok más,

Mint egy falevél.

Egy a sok közül,

A végtelen mezőben.

Ott állok egyedül,

A földre hullva.

A nagy fák között

Egymagam vagyok.

Felkap a szél,

Messzi sodor innét,

Valahol majd letesz,

Aztán tovább szállít.

De rövid az életem,

Nem végtelen,

Bárki rám tapos,

Félhalott vagyok.

Fájdalommal tölt

El az élet,

Nem lehetek más,

Csak egy lehullott levél.

Mért is várnék csodára?

Rám úgysem találna.

Elhagyott a nyár is,

Ősz jön ismét…

Ennyi volt hát?

Félek, reményem hiábavaló…

Nem várok már másra,

Magam maradok.

Űzött őzi

Nem pályázom a világra,

Mégsem érek célt.

Nem vágyom boldogságra,

Mégsem ismerém.

Vágynék, mint űzött őzi,

Fázós éjszakákon, egy hajlékra,

Hol örökké csend, nyugalom,

És béke honol.

E mentsvár lenne

Éltem biztos központja,

Mit rajtam kívül

Emberfia nem tudna.

E meleg barlang,

Ahol élhetek,

E bűvös, mégis kedves

Otthon, hová térhetek.

Egy biztos hely, hol

Meghúzhatom magam télire,

Egy meleg ágy, mely

Szeretetet ébreszt szívemben.

Mely lakatlan, s

Együtt magányos velem,

Mert visszavonul a világtól, hogy

Ne fájjon semmi sem,

Hogy ne legyen zajos élete,

Hogy ne ismerjen senkit sem.

Boldogságra áhítozó lelkület

Lakik őbenne,

Olyan, mint a

Napsugár az Édenben.

Quo Vadis

Hová futnál, drága lelkem,

Hogyha nem vár senki téged?

Hová futnál, mit csinálnál?

Ugyan hová tartozhatnál?

Hová futnál, drága lelkem,

Ha a boldogság elkerülne?

Hová futnál, mivé lennél,

Ha mindezt csak hírből ismerhetnéd?

Hová futnál, drága lelkem,

Hogyha nincs, ki átöleljen?

Hová futnál, mit tehetnél?

Vajon hová bujdoshatnál?

Hová futnál, drága lelkem,

Ha nem szeretne senki téged?

Hová futnál, kihez bújnál?

Lenne-e hely, hová fussál?

Hová futnál, drága lelkem,

Ha nem lenne hely sehol néked?

Hová futnál, hová bújnál?

Nem lenne hely neked itt már…

Hová futnál, drága lelkem,

Hogyha nincsen itt sem élted?

Hová futnál, merre mennél?

Lenne-e hely, ahol éljél?

Válasz

Azt kérded, hogy hová futnék?

Messze innen, távol, messze,

Hol szívem magányosan megpihenne,

S minden panaszt elfeledne.

Ha a boldogság elkerülne,

Futnék innen, jó messzire.

Oda, ahol magam lennék,

S azon nyomban megdermednék.

Hogyha nincs, ki átöleljen,

Elbujdosnék olyan helyen,

Ahol soha senki nincsen,

S magam lennék, örökösen.

Ha nem szeretne senki engem,

Fájdalmasan futnék tova.

Tova, el a nagyvilágba,

Nem tudnám, hogy hová vágyjak.

Ha nem lenne hely sehol nékem,

Elfutnék én tova innen.

Oly messzire, hol nincs már élet,

Nem láthatna többé senki engem.

Hogyha nincsen itt sem éltem,

Nem mennék én tova innen.

Itt maradnék, ahol élek,

Nem törődne senki vélem.

Fájna, nagyon fájna mindez nékem,

Beletörne szívem-lelkem.

Tovamennék, messze innen,

Hol az ég is távol tőlem.

Senki

Fájdalommal telve éltem eddig éltem,

Láng emészti keblem, kínok mély tengerében.

Nekem állandó gyötrelem az egész élet,

Szenvedésre ítélt engem valaki az égben.

Egymagamra hagyott minden élő lélek,

Kitaszított lettem, kitagadtak engem.

Senki sincsen ebben az embertelen világban,

Aki észrevenne, s barátként kezelne.

El akarok menni innen, távol-messze,

Valahova, ahol egész más az élet!

Ahol béke, nyugalom van,

Ahol nyugodt, boldog élet vár rám...

Oly messze, hol már nem talál rám

A fájdalom, s reményvesztés.

Oda, ahol vár már rám valaki,

Ki őszinte szeretettel fogad, aki engem vár...

Egy olyan messzi helyre mennék,

Hol csalódást nem ismernek,

S szerető kezek nevelnek.

Ahol létezik a szó: Boldogság.

Igen, oda mennék, el ebből az éltből,

Mit a rideg világ karja széttört.

El a messzeségbe, ahol nincsen bánat,

Hol csak szeretet van...

Egy szeretettel öntözött helyen a helyem,

Mi messze a jéghideg valóságtól.

Hol az élet tényleg boldog, békés,

Ahol érző szívek szeretetét érzem, s remélem...