Ábrándok nélkül

Csend írja minden szavam,

Őrangyalom gyógyítja szívem

- Lelkem most fájón szabad.

Fájdalom könnycseppei

Peregnek végig az arcomon

- Megpihennek ajkamon.

Kínzó hőség vesz körül,

Aléltan karjaidba sodor

- Könnyem szemedben csillog.

Összetört lelkem kiált,

Levegőért kapdos szüntelen

- Fuldokló szavak között.

„Nem vagy egyedül! Ne sírj!

Itt vagyok! Nyugodj meg! Szeretlek!”

- Megkeseredtem! Félek!

Elvesztem szemeidben,

Lelkem sajog, felkavarodott

- Már nem tudom ki vagyok!

Szenved lelkem, fáj és ég,

Tekinteted kerül engem. Félsz.

- Segíts nekem élni! Légy!

Kései találkozás

Őszi falevelek hullnak el a téli éjben... amíg Lita csak ül a régi parkban, egymagában – letűnt időkre emlékezik, szeme könnyekkel telik – sírás környékezi. Már felkészült az útra – réges-rég készen áll a végső útra...

Élővé varázsolta e csodás, esős, viharos, magányban eltöltött éjjelen a régi képeket – s a múlt egy pillanatra jelenné változott - lelkében. Nagy boldogságának emléke örökre szívéhez tartozott – sohasem szűnt meg teljesen.

„Egy jó barátot sohasem szabad elengedni...” – szólt egy bölcs mondás. De ő mégis megtette... elengedte... elengedte őt mindörökre...

Életének történeteit Lita keretben őrizte – szíve legmélyén, hatalmas titokban. A legnagyobb tisztelettel, és megbecsüléssel emlékezett vissza egykori barátjára, akit mindenkinél jobban szeretett. Érezte, hogy nagyon szerencsés volt, amikor annak idején e csodás emberrel találkozott, s kinyújtotta felé kezét.

Akkor érezte, amit addig még nem tapasztalt meg, hogy borzasztó fontosak a barátok az ember életében, és hogy elismerjék az embert, mert máskülönben belepusztulhat a csalódottságba.

- És ő csalódott bennem...

- Úgy látszik, elment az eszem...

- Láttam a lelkét, mégis tönkre tettem...

- Volt hely a szívemben a barátoknak, mégis hibáztam – megsebeztem lelküket...

„Sohasem késő...” – hangzik a bölcsesség.

- De mégis – helyrehozhatatlan...

- Végleg elrontottam mindent – az egész életemet...

Teltek-múltak a napok... Végül azon kapta magát, hogy érzi – ez volt a sorsa. Karmáját beteljesítette, elvégezte földi feladatait. Amit el kellett hibáznia, elhibázott. Így rendeltetett...

Az Iza partján sétált, a tölgyek alatt – élete eseményei szüntelen peregtek gondolataiban. Olyan nagyon hiányzott neki ez a kedves ember, akit csupán álmaiban láthat újra – hiszen tudja, többé már nem láthatja. Mintha különböző bolygón élnének – térben, és időben. Rossz korban születtek - mindketten.

Minden, ami fontos volt neki az életben – már csak emlék maradt...

Mint a folyó hullámai – az emberek is – jönnek, s eltűnnek. Fájó emléket hagyva a szívünkben.

Lita nem akart senkinek sem a terhére lenni – de már tudta, ideje mennie.

„A végzet odavezet bennünket az útra, de a lépéseket már nekünk kell megtennünk – és azon kell lennünk, hogy mindenből a legjobbat hozzuk ki...”

Mintha kivetkőzött volna önmagából – elmenekült az emberek világából – békéért, s nyugalomért könyörgött. Elgyengült. Lelke összeroppant.

Kórházi ágyon, fehér falak távolából – egymagában, összetört lelke egyedüli társaságában – örök álomba szenderült.

Könnyekben ringatta lelkét – a halál. Virágkoszorú övezte örök álmai távolát. Most már a csillagokkal álmodik...

„Vannak emberek, akik egyszer csak belecsöppennek az életünkbe, és – bármilyen rövid is volt az a találkozás – szívünkben, s lelkünkben örök nyomot hagynak. Emlékük örökre – az idők végezetéig - bennünk él tovább...

Árva lélek voltam. Mégis... úgy éreztem, egykor volt értelme életemnek.

Álmaimba menekültem, s ott kerestem elveszett életem zálogát – s megtaláltam a halált. Sorsom az volt, hogy megismerjem, s beteljesítsem életem – mely nem más, mint a halál.

Isten veletek, drága élő emberek! Nekem már nem bírta lelkem a súlyos nehezékeket...

Szerettelek titeket – tiszta szívemből, mindannyiótokat!

Kérlek, bocsássatok meg nekem!

Értsétek meg, drága barátaim: Nyugalomra, békére, s magányra van szükségem.

Annyi minden rossz történt velem, hogy lelkem összeroppant, szívemmel egységben – s arra kényszerültem, hogy itt hagyjam e földi létet.

Nem szándékozom újra leszületni - embernek a világok terében.

Még ha nem is emlékeztek rám soha már, tudjátok, hogy akkor is lelkem mindig veletek lesz, s legyetek erősek, küzdjetek, hogy ne legyen ilyen könnyű a halálnak legyőznie benneteket. Én gyenge voltam – legyőzött, s mennem kellett. Nem bírtam tovább küzdeni ellene – szomorú lélekkel, és fájó szívvel, de végül feladtam az egész földi létet.

Béke veletek! Szeretetem, s fényem sugárzom emberi lényetekre – odafent...”

Áldott legyen

Azt mondtad, hogyha nem leszek, akkor is szeretsz...

Azt hittem, Rád találtam – a Sors az utamban...

De eltelt azóta 4 év,

A szívemben még képed él...

A szerelem el nem múlt – örök méreg ez.

De minden egyes kép, ahogyan volt, úgy szép.

Ahogyan szívem él – dobban az Új Remény...

Velence Hercege – az igaz szerelem.

Mert szeretve szeret – ahogyan az Életet –

Örök életen.

Az imámban az Ég Remélt

- Hogy eljössz majd...

Azt kértem, hogy legyen végre Béke – a Földön.

De most - itt állunk mindketten.

Itt, az Élet küszöbén...

Nem is gondoltam, hogy egyszer még - Te is eljössz majd.

De minden egyes kép, ahogyan volt, úgy szép.

Ahogyan szívem él – dobban az Új Remény...

Velence Hercege – az igaz szerelem.

Mert szeretve szeret – ahogyan az Életet –

Örök életen.

Amikor azt mondtam: „Sohasem kell nekem...”

- Nem ismertem szemed...

És nem tudtam, hogy Isten

Neked szánt engem.

Így apáca lettem én – örök életre...