Gyermekem

Medencében mosom szemeim tisztára

- könnyek közül menekülve –

gyermekem dalára...

Felhők úsznak felettem a tiszta égen

- minden csillámlóan ragyog –

kisfiam körében...

Magam látom gyermekem égszín szemében

- három másodperc az élet –

fény-tekintetében...

Csillagszemű angyal minden kicsi gyermek

- édes fényes poruk száll rám –

megmentik a lelkem...

Fejem felett minden fátyolködös felleg

- forró napsütésben fázom –

elporlad a szívem...

Fájdalom... fájdalom... mindig osztályrészem

- halott lelkek csókja hamvad... –

Meghaltam. Most élek.

Szomorúfűz

Víztükörben fa árnyéka tátong,

Mindenhol csak árnyat, sötétséget látok.

Magába nyel engem ez a szörnyű álom,

Sötét kriptám mélyén koporsómat zárom...

Veszett patak partján szomorúfűz hajlong,

Akármerre nézek, holt lelkeket látok.

Körülölel engem végső ravatalom,

Hamvadó lelkemen elhullt rózsaszirom...

Mikor megmártóztam patakod vizében,

Életem feladtam, Neked adtam szívem.

Nem érdekelt engem ki vagy, honnan jöttél,

Tudtam, hogy szeretlek... másik felem lettél...

Mikor ajkad szirma megérintett engem,

Éreztem, hogy Te vagy lelkem, minden kincsem.

Nem kérdeztem semmit, hiszen tudtam, éreztelek...

Nem kellettek szavak, mindig ismertelek...

Mikor szíved féltőn megnyitottad, láttál...

Tudtad, bennem bízhatsz, mégis meghátráltál.

Eltűntél hirtelen, mint egy sértett diák,

Nem beszéltél, nem kérdeztél... nem vagy itt már...

Mikor szívembe zártam anno szíved, lágyan,

Ígéretet tettünk, nem lesz vita köztünk.

Én őszinte voltam, de te kételkedtél,

Nem bíztál meg bennem, nekem biz nem hittél...

Patak partján szerelmed könnyezem...

Sötét és szomorú minden körülöttem...

Fáj a szívem, imám nem hallgattatik meg...

Koporsóba zárom könnyező életem...

Homokóra

Hamvadó hantjaim hamuvá porladnak...

Üvegcsébe zárnak, nyugtalan homoknak.

Napjaim peregnek óra zárt falában

- fényt többé nem látok – sötétségbe zártan...

Boldogtalan halott sírjában sem nyugszik...

Egyre pereg minden perce, szürke pora foszlik.

Ember volt ő valamikor, szerelemmel teljes

- haldokló szívverésben veszett el - a lelke...

Hajnalokat zokogott át tiszta szívből...

Halálra sebezték... mindezt „szerelemből”.

Kitépték és összetörték hófehér virágát...

Vihar-tépte lelke koporsóért kiált...

Délibáb volt hitvese szerelme...

Álmai öblén kutatta... nem lelte...

Mindhiába angyalember-lelke

- szívfájdalmat hozott reá - sírból jött szerelme...

Ezer este múlt el... mindhiába...

Idegen nap ébreszt, zúgó habok várnak.

Virrasztok a sírban... kínban... - mit se várva...

- szívem felmarta az élet... mennem kell... - az útra...

Nézem a temetőt... éjfélt üt az óra...

Kihűlt szívem látom... várok koporsómra...

Fekete fátyolok... sírhant... elhullt könnyek...

Nem kérdezem – hiszen tudom – ma engem temetnek.

Égi hang tart gyászmisét lelkemnek...

Papom komor hangon szól szívemhez...

Síri hangok, kiáltások... holt lelkek temetnek...

- sírva borulok rá koporsómra... - fájdalommal telten...

„Neked nincsen álmod...

- néma mind és süket... –

Nem hallod lelked szavát...

- nem érzed a szíved... –

Időt kértél tőlem...

- tudtad, elveszítesz... –

Ha szerelmes egy ember...

- azt érzi a szívében... -”

Elmúlni a vártat

Napok teltek el az életemből

- hosszú évek és hónapok... -

Szerelmünk napja leáldozott.

Egy dombtetőn ülök

- kezemben tollat forgatok... -

Amint neved írom,

tovarepül papírosom...

Jeges patak medrében pihen meg

- sorok nélkül, széttépetten... -

Nincs már semmim... rég nincs nekem...

Szavak nélkül ment el tőlem...

- összetörte szívem, lelkem... -

Hallgatag volt, néma, csendes...

messze jár már... végleg elment...

Könnyzáporba merült szívem

- évek szálltak tova... nincsen... -

Szüntelen csak emlékezem... fájó szívvel... tőrrel bennem...

Nem enyhül a fájó magány

- szívem érzi: halott... nem vár... -

Nyugtatókon élek, búmmal...

felhagyok a földi kínnal...

Belehalok, úgy hiányzol...

... bármennyire felednélek, szívem gátol...

Falevelek hullanak fejemre...

- nyári forróságban elmúlást keresve... -

„Oly szomorú voltam,

hogy feladtam az éltem...

Lemondtam mindenről,

hogy papír-sorsot éljek...

Sorok nélkül, eltaposva...

- egy ócska kis mederben... -

Nem hiányzom biz Isten

én már senkinek sem...”

Szerelmet éltem

Éltem…

Könnyeim peregtek Adria jéghideg szívében

Kértem…

Keserves kínnal szenvedtem végig a szerelmet

Féltem…

Egymás mellett mentünk el a vihar vad hevében

Hittem…

Féltőn vigyáztam az égben köttetett szerelmet

Vártam…

Bíztam őszinte és igaz közeledésében

Álltam…

Rökönyödve néztem… változó tekintetében

Bíztam…

Hittem, e szerelem boldogságot hoz majd körünkbe

Hívtam

De ő megváltozott… nem nézett többé szemembe

Vágytam…

Szerelmünk mindent elsöprő, és őszinte létére

Égtem…

Láttam könnyeim, tekintetem szemei tükrében

Éltem…

Napjaim könnyezem Adria jéghideg vizében

Végem…

Vércseppeim hullnak szerelmünk végső porszemére

Amit nem tettem meg még

Minden, mit nem tettem meg még,

Azt most bátran megteszem.

Minden, mit nem mondtam el még

- Az idő nem vár már rám -

- Sosem volt a megfelelő… -

Egész életemen át

Csak vártam a csodát…

- Ami sosem létezett -

Mert sosem mondtam el,

Hogy nem éltem még át

 - Az élet nem vár rám -

Milyen az, ha valójában élsz?

A tengert ízleled,

Az utad kémleled

A messzi távolból…

- Milyen, hogyha neked szól az ég? -

Nem akartam én semmi mást

- Nem akartam elutazni -

Valaki egyszer arra kért,

Ne menjek el soha már…

Mégis az élet úgy hozta

- Nem szeretett igazán… -

Mondd mért,

Mért kellett

- Eltávolodtál… -

Hogy az ég is lásson sírni?

… az ég…

Szívem útra kélt most már,

Hogy a végtelenbe száll…

Bátyám halálára

„Sétálok a tengerparton

- Te már nem vagy velem… -

Múlt időkre emlékezem

- erősnek kell lennem… -”

Sötét kórteremben fekszem -

Senki nincs mellettem...

Fehér köröttem már minden -

Félig halott lettem…

Balesetet szenvedtünk ma.

Bátyám – elvesztettem…

Meghalt… én meg élek… Miért

nem engem temetnek? …

Keresztek és sírok… holtak…

Rég elhalt életek

nyugosznak szürke homokban…

… testvérem halott már…

Járom a temetőt… fájó

könnyeim hullajtom…

Féltve ölelem a sírját -

koporsóját hajtom…

Gyászolom életét… kínok,

emlékek gyötörnek…

Miért kellett meghalnia?

… és én miért élek?

„Adria partján kószálok

- köröttem fellegek… –

Érzem, nem leszel már nekem

- el kell engedjelek… -”