Lelkem – A morajló patak

Peregnek életem lapjai...

Életem napjain pihennek sorsom húrjai.

Lelkem nyugtalan, háborognak szűnő perceim

Viharok dúlnak szívem partjain.

Szívem tengere végtelen hurrikánokat hint

Tündérem hajója fuldoklón búcsút int.

Keresem a partot, a patak zenéjét

Keresem a hangot, a sziklák meséjét

Keresem a kagylók morajló regéjét

Elviharzott lelked, s tekinteted tüzét...

Egykori szavaid élő menedékét

Ölelésed mindent elmondó szerelmét...

Kutatom a szigetet - lelked dallamára várva

Némán ölel körül a csend szívem hívó szavára...

Kereshetem lényed, tekinteted fényét

Egy csodára vártam, mely elhozza a békét.

Szíved melegébe burkolózva adtam szívem szerelmét

Őszinteségbe burkolva vágytam karjaid melegét.

Hiányzol... fájdalmasan, de mégis reméltem...

Emlékeimbe burkoltan éltem

Napról napra újraéltem mindent.

A szép percek hiányától szenved lelkem

Körülölel a fájdalom, s nem enged el engem

Hiányod könnyezem minden egyes percben...

Életemet jelentetted, kulcsot a szívemhez...

Háborog és fullad lelkem – bennem üres minden.

Üres napok és éjjelek – véget nem érő szünet életem

Üres szívem, üres lelkem – fájdalommal teli minden percem.

Te voltál a biztos pont az életemben -

Szívem bezárult, nem enged már mást a közelembe.

Szívem haldokló szirtjein - jéghegyeket mászva -

Tomboló viharban, vérfekete gyászban

Ködbe burkolózva, hatalmas sajgásban

Kereslek Téged a sötét éjszakában...

Tekinteted keresem, ölelőn – hiába...

Szerelmem örök – fájdalmas halálban.

Őrizem az égben szemed, furcsa szíved dolgát

Számomra igaz volt – számodra hazugság...

Holtig sebeztél egy tiszta, érző szívet

Megszakad a szívem, hogy már nem ölelsz meg.

Bennem él minden emléked – a szívembe zárva

Teljes szívemből szeretlek – vérfekete gyászban.

Adria tengerén süllyedő hajómban

Várom a végzetet – vigyen el a sírba.

Merre jársz? Hogy lehetsz? Emlékezel rám még?

Hullámhegy és hullámvölgy ontja rám zenéjét...

Szívem kagylóhéja napfogytig őrizgeti szíved...

Szeretnélek, ha szeretnél... édes kicsi fényem...

Hiányodtól megremeg a szívem

Ölelésed nélkül elsötétült minden...

Szíved fénye nélkül szádí koldus lettem

Lelked hangja nélkül halott ember lettem...

... A Szerelem...

Éveken át az éghez könyörögve vártam

Simogató ölelésére, s lelke közelére vágytam

... még az ég is megremegett halálvágytól izzó sóhajaim hallva...

Lelkem a kristály-hideg fényű napsugár jéghideggé marta.

Hitvesem kihűlt szerelme a szívembe égett...

Lelkem borzongó fagyokba, háborgásba tévedt

Forró szívem bolyong veszett lelkek holt-temetőjében -

Reménytelen élnem szenvedések partján Holt-tenger vizében.

Szerelmeddel a világot, a mindenséget hoztad.

Féltékenységed elhidegített keserű múltadba -

Visszamentél sírni elveszett életed porába.

Holott örök szerelmem szívedbe karcoltam...

Bűnös voltam én is, ideges természet -

Nem akartam veszekedést, mégis bekövetkezett.

Csendünk elhallgatott, némaságba fordult

Szívem minden húrja szerelemmé feszült.

Hívtam lényed, a csendet, és a békét...

Visszavágytam a lángot – nem éleszthettem fel fényét.

Vártam minden percben szíved hívó jelzését...

Kérleltem az eget – nem hozta vissza tekinteted tüzét.

Sajog szívem, lelkem – mélyen érzem

Elfeledni, s kitépni szívemből sosem leszek képes.

Bárcsak igaz lehetne, mi akkor volt – véled...

Remények nélkül – fájdalommal – reménytelen élnem.

Egy találkozás...

Egy találkozás... mely elhozta életembe a csendet

Egy találkozás... mely végleg megváltoztatott

Egy találkozás... mely megtanított őszintén szeretni

Egy találkozás... mely halva ringatott

Egy találkozás... mely utat mutatott

Egy találkozás... mely életembe forrt...

Egy barna szempár... mely titokban a világot jelentette

Egy barna szempár... mely mosolyogva átkarolt

Egy barna szempár... mely úgy tudott szeretni

Egy barna szempár... mely szívemben dalolt

Egy barna szempár... mely lelkem húrjait pengette

Egy barna szempár... melyhez nincsen fogható...

Egy ölelés... mely megváltoztatta bennem a világot

Egy ölelés... mely önként átkarolt

Egy ölelés... mely elhozta a boldogságot

Egy ölelés... melyhez nincsen fogható

Egy ölelés... melybe szívem belesajgott

Egy ölelés... melyben szívem-lelkem volt...

Egy kéz... mely megtanított feltétlen szeretni

Egy kéz... mely mindig átkarolt

Egy kéz... mely megmutatta nekem a világot

Egy kéz... mely kezemben pihent fáradatlanul

Egy kéz... melyben szíved szívembe helyezted

Egy kéz... mely szenvedésbe fojtott – holt síromra hullt...

Egy találkozás... mely magányt hozott életembe

Egy találkozás... mely oly gyorsan kihunyt

Egy találkozás... mely szenvedni tanított

Egy találkozás... mely gyötör oldhatatlanul

Egy találkozás... mit szívembe zártam

Egy találkozás... mi életembe fúlt...

Szemed tükrében láttam a szemem

Tekinteted fényét halálig ölelem...

Gyermeked felnőni segítek – szívemben

Ölelem lelked – míg élek, míg lélegzem...

Nincsen

Amikor már az egész könyv a fejedben van,

Amikor már kívülről tudod minden sorát...

Amikor érzed, hogy szíved megreped,

Amikor érzed, lelked sajgón recseg...

Amikor látod a padlón apró darabjaid,

Amikor látod összerakhatatlan puzzle-darabjait...

Amikor elfogy szemed utolsó könnycseppe is...

Amikor elméd nem fogad szót és búcsút int...

Amikor lelked céltalan bolyong a semmiben...

Amikor már nem kívánsz vigaszt – nem kell senki sem...

Amikor egymás után lépdelsz szüntelen...

Amikor nem látsz könnyeidtől – nem vagy senki sem...

Amikor fájdalomtól kiáltasz végtelen tengeren...

Amikor magad sem hiszed, hogy így kellett lennie...

Amikor érzed, sorsod közös valakivel...

Amikor nem látsz a sorok mögé, mégis érzed – ez jel...

Amikor elveszel az élet sűrű tengerében,

Amikor láthatatlan mélybe süllyedsz, s nem leled a helyed...

Amikor magad sem hiszed, hogy a szó igaz lehet...

Amikor fájdalmadtól vérbe burkolózol szüntelen...

Amikor sebeid enyhítését várod – s nem leled...

Amikor 10 éve várod a halálod – s nem jön el...

Amikor idegeid felmondják a szolgálatot neked...

Amikor gyermeked szívedbe tőrt döf – s te nem hiszed...

Amikor üres benned minden, s tátong az űr – ő nincsen...

Amikor mindened feladnád, hogy visszahozd a szépet...

Amikor már csak csodáért fohászkodsz az éghez...

... nincsen...

Bűnöm

Bűn az, hogy szerettelek?

Bűn, hogy azt hittem, boldoggá tehetlek?

Bűn, hogy rengeteget jelentettél nekem,

s nem volt könnyű hozzászoknom a gondolathoz, hogy vége lett?

Bűn, hogy fájdalmat, szenvedést érzek, és dühöt – de utálatot nem?

Bűn, hogy fáj a lelkem? Bűn az üresség szívemben?

Bűn, hogy nem mertem közel engedni magamhoz senkit sem,

mert féltem, hogyha ennyire megszeretek valakit, elveszítem?

Bűn, hogy időre van szükségem, míg feldolgozom,

s lezárom magamban a múltat végleg?

Bűn, hogy elhittem szavaid, s reméltem?

Bűn, hogy vágytam tekinteted, s ölelésed?

Bűn, hogy szerettem volna segíteni neked?

Bűn, hogy ennyire sok bennem az érzelem?

Bűn az, hogy elvesztem, s nem találom helyem?

Bűn, hogy szívem szakadt meg, mikor vége lett?

Bűn, hogy szívemre vettem mindent, s magamat okoltam érte?

Bűn, hogy minden kemény szavad tőrként vájt szívembe?

Bűn, hogy annyira szíven ütött a leveled?

Bűn, hogy magam sem tudom, mit cselekedtem?

Ha mindez bűn, akkor bűnös vagyok.

Halni könnyedén

Ahogy a penge a véreredhez ér...

Ahogy a gyógyszer a torkodon leér...

Ahogyan lábad elgyengül könnyedén...

Ahogyan halálod veszi kezdetét...

Ahogyan pengéden megcsillan a fény...

Ahogy testedben a gyógyszer terjed szét...

Ahogy a sötétség éjjelente kél...

Ahogy a pók szövi hálóját föléd...

Ahogyan a fény lelked melengeti...

Ahogyan véred tested melegíti...

Ahogyan végzeted sorsodhoz vezet...

Érzed, hogy véred elhidegül veled...

Amint a nyugalom állapotába érsz...

Amint véred kicsordul – csendesen remélsz...

Amint életed lepereg filmkockaként...

Midőn a halál ölel szeretőjeként...

Úgy suhan el a szemedből a fény...

Úgy suhan el most minden szép remény...

Úgy suhan el, hogy egyszer jött, s nem élt...

Úgy halsz meg, hogy életed mit sem ért...

Égi háború a Duna felett

Éjjel a Duna milyen sötét és könyörtelen

Milyen nyugodt, mégis annyira rideg.

Mily elhagyatott az éj közepén szívem

Tátongó űr hatalma vonja be színeivel.

Büszkeség és balítélet egyszerre dúl bennem

Fájdalom, szenvedés, pokol hánykódik lelkemben.

Vihar-tépte hajóm vitorlája eltört

Lelkem nem menekülhetett szorító fájdalmam kezéből.

Szívem partjainál marcangoló felhők

Lelkem ostorozzák fekete szemekből.

Vérszínű az ég is homlokom tekintve

Vérré vált a víz is égszín szemeimben...

Széttördelt az ég is, lelkem felégette

A fájdalmon kívül nem szán boldogságot nekem.

Rámszakadt az égbolt, szétverte életem

Megszakadt a szívem lelki küzdelmemben...

Roncs-Élet

Halálba tartó, ismeretlen hajó -

Kapitány nélküli, sötétben úszó koporsó...

Kivilágított fedélzetén fagyos szíveket hordozó -

Megannyi szenvedést magában vonszoló...

Nekem büntetés az élet!

Az én hajóm keserves viharokba tévedt...

Bántanak a délibábot játszó erős fények!

Széttépték vitorlámat, utolsó reményem...

Nem hallják a hangom odafenn az égben...

Kiáltásomtól zeng a föld – Isten mégsem hallja könyörgésem.

Hátat fordított – s dacol velem az élet...

Miért nem értik meg, hogy én gyönge vagyok a földi léthez?!

Szabadulni vágyom a földi láncokból – de nagyon erősek...

Vérben úszó szívvel tépkedem lelkemet

Könnyeim lassan elmossák a földet – haldoklom...

Könnyíts lelkemen! Miért nem engedsz el – Istenem?!

Szemem fénye örökre szoborrá meredt -

Nem ragyog már többé tekintetem...

Lelkem szilánkjaira hullva sárban hever...

Szívem életszála elvékonyodva – megszakadása jön el...

A Halállal ölelkeztem össze...

Szívem-lelkem ráment a szerelemre...

Szűnni nem akaró fájdalom és szenvedés gyötör...

Engedd már el a kezem! – Könyörgöm! – Hagyj meghalnom, Uram!

Semmi értelme az életemnek! Csak gyötrődöm - csak gyötör!

Maradjak Emléknek

Babaarcú szörny vár...
Lelke múlttól tépett,
Szíve darabokból heged.
Kívülről mást mutat -
Belülről szörnyeteg.

Égszín szemmel néz rád...
Borús tekintete
Szomorúsággal van tele -
Fényét elvesztette.
Fáj már szeretnie...

Fájón sóvárog - lát...
Fél a csalódástól.
Egy ilyen szép srácnak jobb jár...
Ő szebbet érdemel.
Én csak egy szörny vagyok...

Haldokló szörnyeteg...
Testem bűntől égett.
Érzéketlen csalódásban
Lenne - Drága - részed.
Tudom, ronda vagyok...

Fájdalmat okoznék...
Csalódnál testemben.
Nem tudnál szeretni engem...
Maradjak meg inkább
Szép Emléknek - benned...

Nem leszek én többé
Sorsok elrontója,
Csalódások alkotója.
Szeretetlen vagyok -
Maradok magamnak.

Apácának állok
- Feladom a létet -
Megmarad a földnek testem.
Értelmetlen lenne
Bárkit is szeretnem...

Egy ilyen férfinak
Egy szép nő kell, akit
Mindennél jobban szerethet,
Aki valóban nő,
S nem csalódik benne.

Én csak egy lány vagyok...
Megfáradt és vétkes -
Aki hinni merte, hogy nem
Egyedüli lélek.
De nagyot tévedett.

Férfi nélkül éljek...
Sorsom így rendelte.
Remény és szerető karok
Nélkül kell leélnem
Egész életemet.

Maktub - fejet hajtok.
Elfogadom sorsom -
Nem tehetek sorsom ellen.
Boldog? Boldogtalan?
Rejtett írás mindez...

Maradjak csak Emlék...
Emlék mindenkiben,
Hogy ne kelljen csalódniuk
Szörnyeteg lelkemben,
S egész rém-lényemben.

Emlékkép a múltból...
Ez leszek én mindig.
Barátságos, kedves ember,
Akit soha senki
Sem szeretett - Emlék...

Maradjak Emléknek...
Dobj Dunába engem -
Ha nem akarsz, ne emlékezz.
De inkább most csalódj,
Hogy Emlék lehessek...

Lehessek valaki,
Kire emlékezel,
Akit szíved képként őriz.
Kitől elmosolyodsz -
Hiszen emlék vagyok...