Eszkimók földjén

Eszkimó honban, hol havasak a nyárfák,

Deres hócipőben járkálnak a nimfák…

Jégvirágos jégablakon

Jégfenyő és vízi malom,

Jégkocsonya, jeges napok,

Hideg éjben jéggé fagyok.

Jégmamám és jégpapám

Nem fázik, hisz tél a nyár.

Jéglevest és jégkarátot,

Jeget fú a szél, ha látod.

Robbantsunk hát atombombát!

Fülük mellett? – Úgyse hallják!

Eszkimóknál nincs szabadság,

Jégcellákban megfagy a nyár.

Mi lesz velem? Jéggé fagyok?

Jégcsap lenni nem akarok!

Bármily zord az emberi sors,

Vállalom, hisz boldogabb volt!

Fagyhalált én nem választok!

Dideregve jéggé fagyok?!

Isten veled cidri, láncom,

Maradok még e világon!

Ember sorsban, inkább búsan,

Mintsem holtra fagyva, gúzsban.

Fázni mindig fogok, tudom.

De nem érdekel, hiszen VAGYOK!

Ember vagyok, ez a sorsom,

Harcolok az élettel a gondon.

Bármily zord is, ez az élet,

Köszönöm, hogy én is ÉLEK!

Virágot a síromra…

Elsirattak, elföldeltek, méltó gyásszal eltemettek.

Isten veled börtön, bilincs… Elhagyott a világ, mi nincs.

Tegnap még rettegtem a halál alatt,

De most én tartom rettegésben azt.

Megsebeztem, mint egykor engem az óélet,

Szívemmel döftem belé elszáradt tövisem.

Lelkem szárnyra kélt egy szebb világ felé,

De testem itt sorvad, egy kripta közepén.

Kétfelé szakadtam, bánatom elhagyva,

Szívem fájdalmát örökre nyugosztva.

Nyugodjék békében, gyermeki létében,

Sosem volt sorsom angyali tükrében.

Az élet sosem volt más, mint egy délibáb,

Egy képzet, egy érzet, mely múló kép csupán.

Koporsóba zárva, mélyen a kriptában,

Mostoha életem kihűlt porába

Tékozló lelkem időnként visszatér,

S hűségét teszi az egyszer volt emberért.

Ott a mélyben, bizony zárva minden,

Még holtomban is rab vagyok, bilincsben.

Halottait az ember elfeledi,

Emlékezni rám már senki sem emlékezik.

Magamat siratom sötét kriptám mélyén.

Lelkem vérzik, szívem fáradt,

Tiszteletem teszem a halálnak.

Virágot a síromra már senkitől se várjak…

Elsiratom, eltemetem magam,

Elfeledem egykor volt önmagam.

Fájdalmam, gyászom a földbe helyezem,

Újszülött lélekként tovaevezek.

Rabláncon a végzet

Lázasan, betegségtől elgyötörten,

Vér és kósza árnyak között a sötétben,

Rabláncon szabadság után kutatva,

A halál álmába feledkezve

Letesszük lelkünk terheit.

Bűnösök vagyunk, hisz tőrrel

A világ testébe vágtunk sebet,

Ám önmagunkat sebeztük meg vele.

A semmiben már nincsen álom,

Nincsen halál, sem semmi más,

Porba hullott elnyűtt gúnyánk,

Múló életünk a párkák fonalán,

Foszló létünk tetszhalál csupán.

Az élet álmát alusszuk,

Álomképek között kóborolunk,

Nem tudván még honnan jöttünk,

S utazásunk során hová jutunk.

Ébredj álmodból! Dobd el álarcodat!

Tiszta lelked nem színjátékot akar!

Vándorutad végén ködbe veszett fényed,

S most bizonytalanság uralja tékozló léted.

Kezdj új életet! Tűzz ki célokat!

Hisz a boldogságtól fosztod meg magad.

Színjátszás, vagy álmok, Élet?

Csak rajtad áll! Mi a lényeg?

Árván

Rabok vagyunk mind egy szálig,

Börtönünkben pusztulásig.

Árvák, senkik, mindegy ki vagy,

Sorson függő bábu maradsz.

Vérbe fagyott, fojtott létek

Között járkálsz a sötétben.

Összetörten, bágyadt képpel

Néhány régi ismerőst fürkészel a fényben,

De már gyötrő emlék csak e képzet,

Ők már régen holt koszorút állnak téli fényben.

Egyedül maradtál koporsód tükrében,

Álmaid, vágyaid mind szertefoszlanak e gyilkos éjben.

Bosszút forralsz azokért, kiket egykoron szerettél,

Az élettől revansot veszel a meggyötört lelkekért.

Fájdalomtól, szenvedéstől égő beteg lényed

Még útra kél, hogy a múlttól búcsút vegyen.

Megpihenvén útja végén, leteszi az élet vényét:

Kínok között, fojtva, félelemmel, vére csordul… mennie kell.

Lelked büntetett volt, csakúgy, mint tenmagad,

Léted pusztulása, a vér látványa örökre megmarad.

Elmentél, mert menned kellett,

Szavadra már senki nem felelhet.

Véred ontotta e rideg élet,

Pedig szíved, lelked tiszta volt, nem kérdéses.

Árnyak útján

Miért gyötör az élet ily kegyetlenül?

Lelki-beteg lettem, menthetetlenül.

Szívem-lelkem fájdalma már régen összefolyt,

Sehogyan sem kerülhetem e szörnyű kórt.

Míg a lelkem szenved, tépett,

Megbetegítette testem. Végem.

Nincsen gyógyír, mi begyógyíthatná sebem,

Csupa gyötrelmet jelent az élet nekem.

Fullasztó köhögés fojtogat,

Haldoklom, s emésztő kínomban

Társam már csak a magány maradt.

Végigaludtam az életemet,

Anélkül, hogy bármit kezdtem volna vele.

Álmaimért harcba szállni nem volt merszem,

Mindvégig gyermekkorom árnyain keseregtem.

Gyógyíthatatlan beteggé lettem,

Irtózattá, félelemmé vált számomra az élet.

Végeláthatatlan bánatom felemésztett engem,

Álmaim, miket egykor szövögettem, elúsztak mellőlem.

Érzem, rövid idő, s itt hagyom e földi létet:

E sötétség lesz végzetem, miben csillapíthatatlan fájdalmam lelem.

Önkéntelenül behunyom szemem, s életem gondját a földbe helyezem.

Én már nem fogok hiányozni senkinek sem.

Lelkem utolsó útján spanyol honba húz,

Pillanatok műve, s vérem porba hull.

Halálos ágyamon repülök szertefoszlott álmaim felé…

Bárcsak színjáték lenne az egész!