Valami megszakadt bennem...

Milyen szép is volt, mikor szerelmes voltam...

Amikor a könyvem is szeretettel fogtam...

Mikor bánatomban csak terád gondoltam...

S féltve őriztem a képed szívem perselyében...

Amikor szüntelen érted dobogott a szívem...

S csakis terólad szólt minden percem...

Mikor még láthattam szemeim szemeid tükrében...

S szívemben bűnök nélkül őrizhettem szíved...

Milyen szép volt, amikor a csend is átölelte fényed...

Mikor együtt ébredtünk fel reggel, s átkaroltál engem...

Mikor szemed fénye táncot lejtve csillogott előttem...

Mikor ajkad szirma ajkaimhoz égett...

Mikor a világot szemléltem rózsaszínben...

Mikor álmodhattam rólad, s érezhettem fényed...

Amikor a napok még boldoggá tettek...

S nem keseregtem fájdalommal telt szívemben...

Amikor még volt értelme élnem...

Amikor a füstszag is cukor illatú volt nékem...

Amikor még bűntelenül szerettelek...

S gondolataim folyton körötted keringtek...

Amikor a kávémat kevertem fel reggel...

Abban is te voltál – szívet formált, tejjel...

Amikor egy cseppje a felsőmre tévedt –

Eszembe jutottál... éreztelek téged...

Ma már könyvem csak egy könyv kezemben...

Bánatomban már csak magamat ölelem...

Féltve őrzött képed bűnnel telt szívemben lebeg...

Szemeid tükrében többé nem láthatom szemem...

Szívem már csak bűnben égve őrizheti szíved...

Helyetted már csak a levegőt ölelhetem...

Életem minden hátralévő napján egyedül ébredek...

Bűnök közt élek... mert téged szeretlek...

Tekinteted többé nem keresi tekintetem...

Lépteid messze vittek – rám már nem is emlékezel...

Te a világ voltál nekem – én neked senki sem...

Végleg elfeledtél? Mi lelt? Mért lettél ilyen?

A világot többé nem látom rózsaszínben...

Nem álmodhatok rólad... csak bűnös lelkemben...

Nem lehetek nyugodt... mert bánatom őszinte...

Nem tudlak feledni... életem értelme...

Életem könyvében többé nem kereshetem életed...

A suhanó szélben nem lelhetek rád... már sosem...

A Duna vizében kesergő lelkemet figyelem...

Nem láthatlak... nem érinthetlek... többé sosem...

Viszonzatlan, plátói szerelem lettél nekem...

Egy tabu... egy Ferrari... – melyet mindennél jobban szeretek...

... mégsem érinthetem... mégsem lehet az enyém sosem...

Megkeseredett lelkemben képed a polcra helyezem...

Gondolataim szüntelen téged áhítnak...

Holtig sebzett szívemmel téged kívánlak...

Nekem már a napok mind oly egyhangúak...

Kínnal telt szívem gyötrelme megríkat...

Nekem már minden füstszag csak füst szagú...

Még mindig – bűnnel telve is – szeretlek... fáradatlanul...

Élni értelmetlen... céltalan... - zsákút...

Bennem él... mélyen... szívemben... – a múlt...

Ma már a kávé csak keserű méreg...

Te már nem vagy benne... – fekete és üres...

Amikor egy cseppje kabátomra hull –

Tudom, nem gondolhatok rád... – mégis mélybe húz...

Emléked halálra kínoz... – fáj az élet nagyon-nagyon...

Ágyamra omlok... – mar a fájdalom... – némán zokogok...

Könnyeim zúgó patakokban folynak össze...

Örökös magányomban elgyengültem... fáradtan hullok össze...

Valami megszakadt bennem... a szívem... a lelkem...

Annyira nagyon szerettelek... szeretlek... fáj így élnem...

Nem vagyok képes egy életet leélni... gyönge vagyok ehhez...

Valami megszakadt bennem... szeretlek... fáj élnem... nélküled...

Mindig és Néha

Megszakadt a lelkem,

Megszakadt a szívem...

Érzéseim szüntelen csak kavarognak bennem...

Minden másodpercben halálomat élem...

Néha a füstszag cukor illatú...

... mégis a szívem mindig szomorú...

Néha az élet mosolyt csal belém...

... mégis a lelkem fájdalomra kél...

Néha a szívem édes illatú...

... mégis a vérem keser-szomorú...

Néha a dohány is édes... pedig keserű...

... néha a sors nekem sem kegyelmez... csak lesújt...

Néha az édes élet csak egy kifejezés...

... hiszen mindig szerelmes árnyként múltam kísért...

Néha a halál édesebb egy rémálomnál...

... néha fájdalmasabb élni... és halnék inkább...

Néha az alkohol édes mérge ejt engem is rabul...

... néha az élet előtt térdre hullok... szakadatlanul...

A múltban szerelmesen tündököltem... boldogan... veled...

... ma pedig szívem szakadt... összetörtem... így... tenélküled...

Néha még a méreg is olyan édes nekem, mint a méz...

... nem tudlak elfeledni... önmagadért szeretlek... zenész...

Néha a füstszag csak füst szagú...

... mégis a szívem mindig szomorú...

Sokszor az élet tőrt szurkál belém...

... lelkem mindig csak fájdalomra kél...

Sokszor a szívem nagyon szomorú...

... már csak vérem éltet... halott ború...

100 év magány

Egy sírban ülve könyvet olvasok…

Elég unalmas…

Csak a semmitmondó életemről szól…

Születtem… Meghaltam…

Szinte üres minden lapja…

Életem nem volt más, csak egy lap…

A sok közül…

Pár mondat volt csak sorsom…

Az életem…

Értelmetlen papírhalom…

Születésem nem várt volt…

Nem is szabadna léteznem…

Nem vagyok az életben…

Sorsom sincsen…

Csak egy marionett-halott vagyok…

Csak bámulom az életed…

Fájdalommal, könnyel teli szívemben…

Hordom szerelmed… keresztem…

Bennem élsz… fájsz nekem…

Bűnös, költői szerelem…

Nézem sorsod, lépteid…

Filmként peregnek előttem napjaid…

Halott vagyok! - fájdalmasan halott…

Szeretlek… - kinevetsz…

Csak bábu voltam kezedben…

Belém égtek hazug-szerelmes szavaid…

Feledni nem tudom emlékeink…

Nem úgy, mint te… - csak mosolyogsz…

Fájdalmas halálomban örömöd leled…

Eldobtál… nem kellettem neked…

Megbánva fordulok a múlthoz…

Tönkrement életem…

100 évig kell élnem? Egyedül?

Azt már nem!

Legyek halott! Gyilkosok - halált hozzatok!

Értelmetlen minden percem…

Céltalan az egész élet nekem…

Gyászom örök - megszenvedem…

Halni vágyom! Halott legyek!

Fáj az élet tenélküled…

Szánalmat érdemelsz…

Én mégis szeretlek…

Marionett-sorsom temetném - de nem megy…

Egy sírban ülve könyvet olvasok…

100 év magány… - inkább meghalok…

Fáj! - dühöngök…

Szükségem van rád!

- Jobb lesz, ha meghalok…

Mindenképpen fáj… -

100 év magány… - bánatom koporsómba zár…

Csak egy halott vagyok… kinek fáj az élet már…

Egy világ hullt porba

Amint szívem életszála megszakad…

Úgy hasítják az eget a villámok apró darabokra.

Széthullt a kimúló fényben Herkules csillaga…

Nem ragyog már tekintete tüzes meteorként -

Szeme örökre elvesztette fényét…

Szoborrá magasztalt képe összeomlott…

Akár a keserves kínhalál -

Minden szó mélyen a szívembe hág…

Most nyugtatóak a fehér falak - testvéreim a szenvedésben…

Átírni a múltat… lehetetlen…

Sebzett lelkű ember lettem…

Megítélni gyászom - joguk nincsen…

Mindig csak azt mondják:

„Ne sírj! Ne panaszkodj!”

Miért nem értik meg, hogy fáj - és nehéz nagyon?!

Lelkemből feloldani a szenvedést nem tudom…

Csak só, mit vérző sebembe dörzsölnek - bántó szavuk…

Minden segélykérő kiáltásom haszontalan…

Könnycseppem csak egy parányi fájdalomcsepp a hatalmas folyóban -

Nekem pedig a lelkem, legmélyebb fájdalmam,

Melyben szívem minden idegrostján futó fájdalmam benne van.

Hol maradnak a barátok? Hol az együttérzés?

Hol a vigasztalás őszinte szándéka, és a féltés?

Testileg, lelkileg is beteg vagyok - beteg a szívem is és sajog…

Uram, megkínzott az élet!

A fájdalom, az emésztő bánat, az igazságtalanság érzése bennem változatlan…

Folyton csak dacolok a megválthatatlan, könyörtelen sorssal…

Vigaszt áhítanék - embereket, akik szeretnek, s erőt adnak…

Nem pedig csak szidnak, s kioktatnak…

Barátokat, akik engedik, hogy kiabáljak, dühöngjek, zokogjak…

Uram - kínok között élek - mind cserbenhagytak…

Ebben az értelmetlen eseményekkel teli, véletlenszerűség uralta világban - egyedül kell élnem.

Hogy legyek jókedvű? Eltűnt lelkem-, s szemem fénye… Néma lettem…

Filmem véget ért - a sors súlyt engem…

Istenem, tudom, beszéded nem más, mint az ember…

Kérlek, adj erőt, és kitartást, hogy megbékéljek életemmel!

Nem találom magamban az erőt, a hitet…

Lelkem terhe Mózes kőtábláinál is nehezebb…

Add, hogy betegségemben, és félelmemben is bátor lehessek!

Segíts, kérlek, hogy megtört lelkem újraéledjen!

Minden lélegzetvételemkor elvesztek valamit magamból…

S egyre halványabban pislákol bennem a láng - az élet lángja…

Egy esős nyári éjjelen mély csend borult életem fölé…

Magam mögött megannyi megsemmisült szerelmes levél…

A viharos esőben állva - közeledtem az élet sötét, titokzatos középpontja felé…

A világ egyszerre szétrobbant - könny szökött szemembe - minden tükör szilánkokra tört…

Könnyes szemmel, vérben úszó szívvel próbálok szabadulni lelke öleléséből…

Halálkiáltások között hányódva felsóhajtok: Hadd emlékezzem rá!

Annyi szakadó esőben megtett, hosszú utazás után

Életem értelmét vesztette - szememben a vér is esővízzé vált…

Nem vagyok más, csak egy szerencsétlen, bőrig ázott kislány -

Minden, mihez hozzáérek, szétporlad kezeim között…

Porrá váltak a szavaim - a semmisülés életembe költözött…

Egy fekete angyalt láttam - kinyitottam ernyőm - szemembe kékes fény áradt…

Megöleltem őt - és láttam a halált…

- Hol az a srác, akit szerettem?

Hová tűnt az a boldog, sugárzó szempár?

Hová lett az a fickó… aki engem várt? -

A szűnni nem akaró eső fájdalmas szerelmem hamva maradt…

Magamhoz szorítottam jéghideg kezét…

Siralomvölgy

A múló gyertyaláng

Bélyeget nyom levelemre

Viasz-szín pecséttel…

Éjjelente sírva

Ringatom magam álomba

Megtört szívvel…

Lelkem gyászolja szerelmem -

Feledni szívem nem tudja a feledhetetlent.

Kínoz a fájdalom - szüntelen szenvedek…

Múltam magam mögött hagyni képtelen vagyok…

Szeretem a szerethetetlent…

Bánom teljes szívből minden szavam, amivel mindent tönkre tettem…

Fáj úgy élni, hogy nem tudok már többé remélni…

Kínzó emlékeim széttörik életem -

Bárcsak itt lehetne újra velem…

Bárcsak láthatnám újra a fényt a szemében…

Minden lehetetlen…

Élni az élhetetlen életet…

Remélni a remélhetetlent…

Őrizni a gyászt szívemben…

Szeretném kitépni a lelkem, hogy elfeledjem…

Szeretném, ha vége lenne életemnek -

Hogy megszabadulhassak minden emlékemtől…

Nekem nincsen álmom…

Nincsen kedvem semmihez sem…

Minden álmom szétfoszlott a szélben…

Szeretném temetni a temethetetlent…

Szeretném uralni az időt,

S látni a jövőt szemem előtt…

Szeretném látni a láthatatlant szemem előtt…

Hallgatni a néma csendet színe előtt…

… mert még mindig szeretem őt…

A bánat fekete rózsa-szirmai hullanak lelkemre…

- Még a virágok is kipusztulnak közelemben… -

Fekete szirmokat hullajtok minden egyes percben…

Múltam, s szenvedéseim lakoznak belül szívemben…

- Elhibázott mondataim, elveszített emlékeim…

Rosszul értelmezett verseim forgó sorai… -

Megbetegült szívem félholt lelkem a magányba kergeti…

Beteg vagyok… Halálra ítélt - halálos beteg…

Egy magával végző hóhér…

Egy akasztott - fekete csuklyás öreg…

Bűnhődésem közepette vérem csordul ajkamon -

Kezdetét veszi a végső, haldokló fájdalom…

- A baj és szenvedés kettős keresztje feszül hátamon… -

Megírtam saját halálom…

Bűnös vagyok… mert embernek születtem…

Sorsüldözött ember lettem…

Lelkem - apró szilánkjaira hullva - sárban hever…

Zavaros vizű mocsárba estem -

Lábam agyagos sárba süppedt…

Szeretném elviselni az elviselhetetlent…

Nincs többé otthonom - elhullt szirom lettem…