SOHA!

Nincsen nekem éltem,

Nincsen már szerelmem,

Nincsen nekem semmim és

Senkim már ebben az életben.

Megházasodott életem szerelme,

Szívem darabokra törte össze.

Elhagyott engem az élet, a világ, Amore,

S Ő is elhagyott engem, mindörökre.

Semmi értelme már

Ennek az életnek,

Én már sohsem leszek boldog,

Örök szenvedésre ítéltettem.

Elvesztem én már régen,

Ebben a világban, mindörökre,

S most egy elhagyott kriptában

Várok megásott síromra.

Hűtlenek az emberek,

S hazugok, és bűnösök.

Rideg, s kemény ez a világ,

S nekem iszonyúan fáj.

Vérzik szívem, lelkem,

Hisz az én argentin szerelmem, a hercegem

Elment, s elhagyott engem, mindörökre.

Nincs már remény. SOHA, SOHA nem leszek újra szerelmes,

SOHA többé!!!

Születésnapomra...

Találkozunk februárban,

Hóesésben, napsugárban,

Születésem drága napján,

A szeretet gyengéd karján!

Sajgó szívem lopva figyel,

Mikor jő a hercegem el.

Télen, nyáron, várva-várom,

Hátha újra rátalálok.

Egyszer régen, sok-sok éve,

Megláttam Őt hófehérben.

Egyedül volt, Velencében,

Galambokkal teli téren.

Évről-évre, minden nyáron,

Velencébe el-eljárok,

S ugyanazon helyen várom,

Hová szívem visszavágyott...

A mi örök helyünkön

Egyszer talán viszontlátom...

Mint fehér sirály a társát,

Kiért egy egész világot bejárt.

Amióta felismertem,

Feledni Őt nem feledtem.

Akár egy angyal, csendesen,

Rabul ejtette a szívemet.

Ő volt a fehér herceg,

Kinek nevét máig sem tudtam meg...

Velencében, Szent Márk téren,

Várjuk egymást nyáron-télen...

Hercegem

Talán látlak idén nyáron,

Lehet, talán mégsem álom.

Talán ott lesz, ahol várom,

Ahol évek óta csak őt várom.

De ha mégis csak egy álom?

Ha csak képzelt, hiú álom?

Hogyha sosem jő el, akit várok?

Hogyha többé nem is látom?

De szívembe véste névjegyét e fehér herceg,

Az nem lehet, hogy e csodás szempárt

Az életben többé ne láthassam meg.

Vajon él e még e deli herceg?

Vajon szíve érti e a lelkem?

Vajon hisz e még az örök szerelemben?

Vajon érzi e, hogy hívja szívem?

Idén nem mehetek - hallgat szívem.

Néma fájdalom nyila hasogatja lelkem.

Ott lesz vajon? Vagy csak ábránd?

Sosem tudom meg, ha várt rám...

Fehér sirály, drága sirály!

Hozz hírt róla: Várt e reám?

Hozd el nekem üzenetét:

Találkozunk vajon e még?

Velencében, Szent Márk téren,

Találkozunk jövő évben.

De ha mégsem, minden évben,

Várlak, várlak Velencében!

Szívem Velencében

Kicsi hajóskapitányom,

Egy éve ezen a napon

Találkoztunk Velencében.

Hogy is feledhetném el?

Szívem vágyódása irántad örök.

Emlékszem, olyan voltál,

Akár egy herceg, hófehérben.

Az én drága hercegem...

Azóta szívemben őrzöm Velencét,

S azt kívánom: Bár ott lehetnék...

Egy éve szüntelen várok rád,

S ma fájó szívvel tapasztalom:

Elszalasztottam a lehetőséget,

Hogy újra lássalak.

Önfejű voltam, s nem mentem Velencébe,

S most szívem fájlalom...

Megint elvesztettem egy évet...

Drága Szerelmem,

Kérlek szépen, bocsáss meg nekem,

Ígérem, jövőre én is ott leszek,

S reád várok majd, szüntelen.

Velencében, Szent Márk téren,

Idén Te vársz engem hófehér hercegem,

S én fájó szívvel gondolok rád: szeretlek.

Talán egyszer, újra találkozunk Velencében,

De én addig, minden évben,

Várlak, várlak, Velencében...

Venezia

Véget ért ez a nap is,

Amikor tavaly, ezen a varázslatos napon találkoztunk.

Venezia, Mi Amor,

Mi történhetett veled ez alatt az egy év alatt, Mi Amor?

Bárcsak láthattam volna

Csodaszép, varázsos tengered,

Bár sétálhattam volna

Aprócska sikátoraidban.

Bárcsak lehettem volna

Különös lakóid egyike,

Bár meríthettem volna

Életed vizéből, Velence.

Bár megmártózhattam volna

Égtiszta tengered vizében,

Bár megcsodálhattam volna

Szépséges városod szívét.

Bár ott lehetnék most,

S várhatnék most is reád,

Ha tehetném, várnálak,

San Marco téren várnálak, mindörökké.

Bárcsak újra átélhetném azt a napot,

Most nyáron is, mint akkor, régen.

Bárcsak újra láthatnálak, pont úgy, ahogy egykor, régen.

Esküszöm, hogy ott várnálak, Szent Márk téren, Velencében.

Esküszöm, hogy ott várnék rád, mindörökké, Velencében.

A sirály már messze jár

Valamikor réges-régen,

Jártam én már Velencében.

Sétahajón szeltem át a tengert,

S csoda tárult elém, amint megérkeztem.

A régmúlt kincseit fedeztem fel,

Harangszó kíséretében gondolákat néztem,

Sirályok körében vártam, ahogy felébred a város,

S megismertem Velencét, ahogy ember soha még.

De szívem rabul ejtője a Szent Márk tér,

Ahol először megláttam életem értelmét.

E csodás, galambokkal teli tér

Rejti magában titokzatos, hófehér hercegét.

Ő az az ifjú hajóskapitány,

Akit feledni azóta nem tudok,

Aki miatt minden évben Velencébe utazok.

Akit talán egyszer viszontláthatok...

Ő az, aki miatt élni érdemes,

Aki az embernek hű társa lesz,

Aki önmagában is egy titok,

Ő az, az én hófehér hercegem.

Évek teltek el azóta,

Szívem várja, eljön újra.

Talán eljő, talán nem jő...

Szívem érzi, egyszer megjő.

Velencében, Velencében, Szent Márk téri kis büfében,

Minden évben, minden nyáron, várom, hogy ő megtaláljon.

Velencében, Szent Márk téren, egyedül a kis büfében,

Évről-évre, minden évben, várlak Téged, Velencében.

Kicsi hajóskapitányom

Szent Márk tér, s Velence

Feledhetetlen fehér hercege!

Kicsi hajóskapitányom!

Vajon mi az úti célod idén nyáron?

Vajon megfordultál Velencében?

Vajon merre jársz, s mit csinálsz most,

Kedves lélek?

Vajon él e még emlékeidben a képem?

De miért is kérdem mindezt?

Hiszen ami elmúlt,

Nem tér vissza sosem...

Lehet, nem jössz többé Velencébe,

Talán nem látlak már soha Téged...

Velencében, Szent Márk téren,

Ott várlak majd minden évben.

De ha nem jössz már el,

Én akkor is ott leszek,

S ott várok rád, szüntelen.

Amíg világ a világ, én ott leszek.

Velencében, Szent Márk téren,

Galambokkal körülvéve,

Hívlak, várlak minden évben.

Gyere, kérlek, Velencébe,

Én ott leszek minden évben.

Anyámnak

Kedves kicsi házikóban,

Madár dalát hallgatom.

Nyílnak ki a szép virágok,

Nyílnak újra gazdagon.

Letépek egy rózsaszálat,

Amely illatozik már.

Édesanyám dalát hallom,

Amely zengi bánatát.

Szeretném hát felvidítni,

De hogy hogyan, nem tudom.

Várok hát egy titkos szóra:

Segítsen a bánaton!

Kiszaladok, ki a rétre,

Ahol patakcsobogás,

Súgja, egyre csak azt súgja:

Oszlassam el bánatát!

Én meg persze, mit sem sejtve,

Követtem a példáját.

Így hát gyorsan, szépen sorban,

Szedtem a sok violát.

Olyannyira szeretnék még,

Olyan verset megírni,

Amelynek a hallatán,

Felvidulna jóanyám...

Arany-imát, gyémánt dísszel,

Írnék én az anyámnak.

Hasonlatot, egyre nagyot,

Milyen más a hatása.

Édesanyám, mint a rózsa,

Szíve, mint a csillogás.

Hasonlít már nárciszra is,

Fehér színű fényvirág.

Kinyitotta édes kelyhét,

Amely csupa szeretet.

Így hát én is nekiadom,

Ami nekem kedvesebb.

Énmiattam oly sok mindent

Maga mögé temetett,

Elfeledve oly nagy álmot,

Amit régen tervezett.

Most szeretném megköszönni,

Mindazt, amit értem tett,

És szeretném jóvátenni

E rossz tetteket.

Ígérem, hogy megjavulok!

Jó leszek és szófogadó!

Nem fogja bánat érni,

Soha ehhez hasonló!

És ezt bizony be is tartom,

Ezért írok szüntelen...

Írom, egyre csak azt írom:

Bocsásson meg énnekem!