A fekete sirály

Egy sérült sirály vagyok csupán,

Mint Nyeszoj Csehovnál.

Száz, fehérben pompázó madár közül,

Az egyetlen fekete sirály.

Hűvös szellők ölelése ringat,

Sivatagok végtelen homokja altat.

Egyik sem ér fel az igaz szeretettel,

Egyedül vagyok, akár a tenger.

Fáj, hogy nem lehetek ember,

Kit szerető kezek ölelnek,

Kit védő szemek óvnak,

S szeretettel várnak.

Árva sirály-madár társaságát

Nem keresi senki,

Magányosan szárnyal, fel a fellegekig.

A sziklákon kívül, nincsen menedéke,

Fáj neki a kemény kövek ölelése.

Minden reménytelenség ellenére,

Él benne még mélyen az élet szeretete.

Sérült sirály vagyok, de én is élek.

Hova nézzek, hogy láss engem, te drága lélek?!

Hova nézzek, mit csináljak,

Hogy egyszer én is emberré válhassak?

Olyan ember legyek, kit valaki szeret,

Kit van, aki ölel, s védő tekintettel figyel...

Drága Életem!

Mit is mondhatnék még ezek után Neked?

Bár nem azt érzed, amit én,

De én örökké Téged foglak szeretni…

Szépséges szemednek a világon párja nincs!

Nem találnék szebbet soha,

Bárhol keresném is…

Képtelen lennék valaha bárkit

Úgy szeretni, mint ahogyan Téged!

Még ha reménytelenséggel áldott is meg engem Isten…

Az örökkévalóság végeláthatatlan sivatagján,

Szádi koldusként élni a vágyak útján,

Hidd el, nem a legnagyobb erény…

De ha a barátom vagy,

Érted elviselem mindezt, és leélem,

S talán túlélem ezt az átkos, reménytelen életet!

Ha az egyetlen igaz barátom Te vagy,

Nekem a barátságod a világon a legértékesebb kincs!

Köszönöm, hogy a barátom maradsz!

Volt egyszer…

Volt egyszer egy férfi…

Csodaszép és kedves,

Érző lelkű, gyengéd:

Örökre ölelném…

Nem láthatom sohsem,

Mégis ő az álmom,

Csakis vele lennék

Boldog e világon…

Nagyritkán, ha látom,

Vágyakozva nézem…

Bárcsak nekem lenne

Párom ő ez éltben…

De a sorsot nem én

Írom, sajnos,

Ezért bizton tudom,

Nem lehet a párom…

Pedig ő az álmom,

De én mégse bánom…

Csak a csalódás

Ne létezne ezen a világon…

Nélküle már élni,

S meghalni sincs kedvem,

Mégsem lehet velem,

Soha, ez életben…

Talán másik éltben

Újra rátalálok,

S akkor talán ő lesz

Az én társaságom…

De ebben az éltben,

Nem lehetek boldog.

Szenvednem kell végig,

S nem tudom, mért…Mért itt?!

Tán majd egyszer soká,

Találkozom véle,

S eszembe fog jutni:

Ő volt rég az éltem…

Emlékezek majd rá,

Biztosan, azt tudom:

Bűbájos mosolyát feledni nem tudom…

Nem tudom már...

Nem tudom már, mit is érzek,

Nem tudom már, hová lépek.

Nem tudom már, lesz e társaságom,

Nem tudok már semmit, ezen a világon...

Megismertem egy különös embert,

Kinek hihetetlenül szép szeme rabul ejtett...

S az utóbbi időben állandóan

Ő jár az eszemben...

Rettentően hiányzik, pedig tegnap láttam,

De mégis, úgy vágyom rá, hogy lássam...

Nem tudom már, vajon mit is érzek,

De szükségem van rá, azt érzem...

Szükségem van rá, hogy velem legyen,

Szükségem van rá, hogy átöleljen...

Mindig arra vágyom, hogy egyszer megöleljen...

Milyen veszett dolog...Ilyenre miért is gondolok?!

Az az egyetlen baj, hogy ő már nem 20 éves,

Ezért kizárt dolog, hogy valaha rám úgy nézzen...

Úgy, ahogy egy férfi néz egy nőre...

S én ezért féltem szívem tőle...

Igen, féltem drága szívem,

Hiszen csupa csalódás volt eddig éltem...

Vágyódva nézek rá, pedig nem szabadna:

Árvult szívem vigaszt tőle úgysem kapna...

Nem tudom már, mit is érzek,

Nem tudom már, hová lépek.

Nem tudom már, lesz e társaságom,

Nem tudok már semmit, ezen a világon...

Nem mondhatom el...

Nehéz szavakba önteni érzéseim.

Vannak dolgok életemben, mik örömöt okoznak,

S bizony vannak dolgok, amik fájnak.

Sajnos, sok fájó emléket őriz szívem,

De közülük egy, ezerszer jobban fáj, mint bármi más.

Ezt sohasem mondhatom el neked, bármennyire fáj.

S hogy miért nem lehet elmondanom?

Talán, mert nem akarom, hogy neheztelj rám,

Nem akarom, hogy megutálj, s nem akarok még fájóbb csalódást.

Nem mondhatom el soha neked, hogy szeretlek,

Hogy mindennél jobban vágyom ölelésedre,

Hogy elkeseredett, szomorú vagyok nélküled.

Hogy megőrülök a percért, hogy láthassalak téged,

Hogy alig bírok ki egy napot tenélküled,

S egy évnek tűnik minden hét, ha nem találkozom veled.

Hogy te szövődsz minden gondolatomon át,

Hogy rajtad kívül nincs élet, nincsen világ,

Hogy többet jelentesz nekem, mint az egész világ.

Hogy érted ezerszer feladnám az örök éltet,

Hogy terád gondolok álmomban és ébren,

Hogy majd belehalok, annyira szeretlek.

Hogy feladám álmomat, mert már minden álmom te vagy,

Hogy sohasem múlik el az igaz szerelem,

Hogy ha láthatlak téged, áldás az átkos élet nekem.

Hogy a mozdulatlan, a holt nyugalomnál többet ér az élő szenvedés,

Hogy szívemben öröklámpa a hűség, amely még a föld mélyén is ég,

Hogy nem fájna úgy, ha tűzzel égetnének, mint e sóvárgó vágy fáj nekem.

Hogy kínkeserves lesz az örökszomjú élet, de érted még e kín is édes nekem,

Hogy nem bánom, hogy szeretlek téged, édes egyetlenem,

Hogy nekem a boldogság sosem kéne senki mástól, csakis tőled, életem.

S nem mondhatom el azt sem soha neked, hogy mindig és mindenhol csak téged kereslek,

Hogy téged feledni nem lehet, s minden pillanatban rettentően hiányzol nekem.

Bár elmondhatnám, csak egyszer az életben neked,

Hogy igazán szeretlek, szívem...

Szerelmem

Gyakran csendes a folyó, de mély,

Szerelmem igaz, bár nincs remény.

Reménnyel, vagy remény nélkül,

Nekem már oly mindegy,

Csak azt tudom, hogy téged szeretlek.

Eddig nem tudtam, hogy mi a szerelem,

De ma már tudom, hogy

Fájó kín és gyötrelem.

S az a legcsodásabb mégis énnekem,

Hogy bármennyire fáj is,

Édes e kín nekem.

Édes érzés érted még

A reménytelenség is.

S lelkem, bár annyira vesződik, mégis révbe ért.

S a végzet te vagy nekem

Mindörökké.

Szeretlek, ehhez már kétség nem fér.

S a szerelem te vagy nekem

Mindörökké.

Örök szerelemmel, szívemből

Örök szerelemmel gondolok rád, kedvesem,

El nem múló, örök hűséget esküszik neked a szívem.

Bármily kiábrándító is az élet, szeretlek,

S ezzel a tudattal élve élem az életem.

Bűntudattal, fájdalommal, s tudja Isten milyen kínnal…

De életem egyetlen kincse, s értelme te vagy.

Az egyetlen férfi, akit vakon, s igazán szeretek,

Aki mindennél többet jelent nekem,

Aki nélkül keserves kín és gyötrelem az egész élet.

S bár az örök, gyötrő fájdalom tüzében égek,

Örülök, hogy számomra mindent csak te jelentesz,

Örülök, hogy csak téged szeretlek, örökkön-örökké…

S örülök, hogy érted e tengernyi szenvedés.

Ettől a szerelemtől már el nem tántoríthat

Sem ember, sem bármiféle tajték.

Adj Isten, ha ez a sorsom, hát legyen.

Ha kell, végigszenvedem az egész életet.

Csak ne veszítenélek el téged sohasem.

Azt az egyet nem bírnám ki, ha többé nem láthatnálak,

Ha álmomban sem lennél vendég a házamban.

Édes barátja szívemnek, én mindennél jobban szeretlek.

Soha el nem múló, igaz, örök szerelemmel…

Örök szerelemmel, szívemből…örökkön-örökké. Ámen.

Reménytelen boldogság

Bár már tudom, sosem lehetsz velem,

Mégis nagyon nehéz Téged elfelednem!

Rettentően fáj az élet,

S fáj, hogy nem lehetsz Te, az én éltem!

Látom, mindig pórul járok:

Ez már olyan mulatságos...

Szívemnek örökösen csak fájdalmat okozok:

Reménytelen szerelemmel táplálkozom...

Bevallom, hogy nagyon kedveltelek:

A magam módján szerettelek!

Olyan gyönyörű a szemed!

Nem foglak tudni feledni Téged sohsem!

Örökösen azt reméltem:

Talán egyszer átölelsz...

S vágyakozó tekintettel,

Vágytam rá, hogy megölelj...

De az idő sosem jött el,

Puszta ábrándokat kergettem...

Most már tudom, bűn volt minden,

S bánom már, hogy vétettem...

Mégsem tudlak elfeledni,

Képzetem nem engedi!

Kínzó fájdalom a veszett remény,

Téged lehetetlen elfelejteni!

Fájó szívvel fekszem,

Elvesztett élettel,

Veszett boldogsággal, keser-édesen...

Nélküled az élet, már nem élet,

S a boldogság nem öröm...

Sohsem feledlek ez éltben,

Éltemre esküszöm!

Bár megválthatnám a sorsot!

S akkor talán, lenne esélyem szívedre,

Hogy Te is gondolj néha-néha rám...

De ennek semmi értelme, hisz tudom:

Te sosem tudnál máshogy nézni rám...