A Halál Rózsái

Nem vagyok családtag, csak egy ázott senki!

Segítsetek nekem jobbá lenni!

Cserbenhagyott, széttépett az élet!

Nincsen jövőm, bárhogyan is élek!

Adj hitet! Mert félek!

A gonosz tekintete sötét alagútba száműz engem.

Tüske szúrja szemem. Vérkönnyes a szívem.

Mindenütt csak korlátok zárják tekintetem!

Nem élhetek boldogan, míg meg nem halok…

Hullaszó és fájdalmas emlékek…

Véres szem. Fájdalom.

Múló kép és szenvedés.

Sírkő, képek, csupa vér.

S egy kereszt a sír végén:

Voltam, vagyok! Sírom él!

Már csak árnyék. Semmi fény.

Eltűnt minden. Csillagfény.

Sírhalmok. Holtak már.

Két halott kéz – mit sem ér…

Poros minden.

100 éve senki sem járt erre…

Nem tudom, ki vagyok.

Mit keresek itt?

Még magamnak is idegen vagyok.

Nem látom magam – hisz sosem léteztem,

Tükörképem nem volt – máshonnan érkeztem.

Sosem volt éltem, tiszavirág lelkem –

Nem létezem!

Hová mehetnék?

Életem lánca elszakadt.

Csupán egy pókháló tart vissza a végtől.

Mielőtt elenged, még eltapos.

Élőhalott vagyok!

Halottaskocsival álmodom.

Magas, fekete hullaszállítók kísérnek utamon.

Utolsó erőmmel még harcolok –

A Semmiért!

Nem marad más, csak a fátyol,

A fájdalom,

Az iszonyú görcs - sohasem volt életemért.

Visszatekintek képzet-életemre:

Sosem volt éltem sosem volt színpadán

Kínok közt magam mögött hagyom

A halált.

A magány felemésztett.

A halál torkából nincs menekvés!

Elveszett az élet!

Az angyalok védő karja

Rég elhagyott engem –

Kivégezték őket…

Megbuktam az élet minden vizsgáján -

A fájdalomtesztet kivéve.

Megszállott őrültként járkálok

Egy elhagyatott kriptában,

Hová utolsó utam vezetett.

Egy halott

Nem támaszthat fel

Egy életet.

Tudatosul bennem:

Sohasem léteztem!

Szerelmem – mint halottnak a csók –

Beteljesülhetetlen.

Összetörten törlöm le ajkamról

Utolsó könnyeim.

Nem létezem!

Szemem előtt már csak

Temetésem lebeg.

Testem porba hullik,

Kriptám elnyel engem.

Miről álmodhatnék?

Hazug, fekete szemekről?

Kimúlt szívem örök fájdalmáról?

Netán sohasem volt szerelmedről?

A halál poklának dölyfös

Kacajától

Megremeg szívem.

Vámpír leszek!

Mások életében gyönyörködve,

Lemondóan,

Vállalom sorsomat.

Ha szerelmed nem menti meg lelkem,

Nincs helyem e földön, a világban.

Gyászmisét tart lelkemnek az ég,

S őrületet bocsát fejem fölé.

Azt akarom, hogy boldog legyél!

Ha esőcseppek hullanak az égből,

Szerető könnyeim érzed.

Mosolyogj olyankor,

Hiszen érted élnek.

Eljött a perc, amikor már

Nem foghatom kezed

Az élet tengerén

– Belefúlok –

Gyönge vagyok az élethez rég.

Elveszett már az a szempár…

Az emlékek nem járnak át a túlvilágról, soha már.

Minden emlékem összetört – elszállt a fájdalomtól.

Már csak a zongora

Gyászos dala emlékeztet

Egykor volt életemre

- egykori önmagamra.

A lejátszón

Ismerős zeneszó csendül…

Még csak könnyezni sem tudok

- Hiszen nincsenek emlékeim.

Törölték nevem,

Sorsom, életem.

Csupán bolyongó, félholt lelkem kapdos

Hiábavaló élet után,

Halotti leplét letaszítva magáról.

Nincsen itt már senki

- Csak a halottkém.

Vajon felismer-e engem még?

Ki sosem voltam,

Ki sosem élt.

Villám csap lelkemen át,

Lelkem testemből kiszáll.

Minden emlékem már csak

Az üres koporsó…

Egy halottat már nem ölelhetsz át,

Soha már.

A fájdalmak tengerén úszik szívem

Az idők végezetéig.

S e könnycseppben benne van a világ.

Víztől csapzottan – könnyekkel szívemben…

Tudok járni a vízen!

Hiszen már nincsen testem!

Egy halottól mondd, mit vársz?

Meghalt az érzés régen már.

Már csak egy kereszt,

S a sötét falak ridege, mi vár.

Minden emlékem,

Reményem

Oda már.

Nincs semmim, csak egy

Véres kéz.

Semmim, csak egy

Halott szív.

Már csak a halál

Ölel

Fagyos karjával át.

Álomvilág volt életem

- Már csak az

Árnyak zenélnek nekem.

Fekete az igazság: A fény

Nem él már.

Utálj engem! Gyűlölj mindörökre!

Könnyeim már feketék

- Őrület környékez.

Szétomlik fájdalmam alatt a világ.

Hiszen Gaia voltam

– A földanya.

Az égből fekete cseppek hullnak

- A fájdalom cseppei...

Könnyeim síromra hullnak,

Az angyalok a pokolba hulltak,

Az illúziók és érzések mind porba hulltak.

Senki sem érzi

Megfáradt lelkem fájdalmát.

Ha esőben könnyezem napjaim – nem látják.

Erős voltam,

S szívem megszakadt.

Darabjait

Hiába kutatom

- Szilánkokra hullt.

Túl a csillagokon,

E föld a pofonok földje,

Szomorú ragyogásuk

Egy életet tölt be.

Eltűnt minden.

Egyedül vagyok a Semmiben.

Nem bírom tovább!

Ez nem az én életem!

Emlékeim nincsenek,

Se emberek, se képek, se nevek.

Fehér falak, egyszínű mennyezet…

Folyton, folyton erre emlékezek.

Őrült voltam – mégis józan,

Mások nem tudják,

Mit én valaha

Tudtam.

Angyallá válok egyszer majdan én is,

S fellegekbe szállok – melyek sosem voltak.

Sosem leszek senki, sosem volt életem, sosem volt semmim és senkim az életben.

Még így utoljára hadd nézzem meg sírom!

Hadd ejtsek egy könnyet magamra a múltból!

Jéghercegnő

Miért nem látlak téged? Pedig itt vagy velem.

Jéghercegnő, fagyos tekinteted.

Szobor léttel nincs, ki bánthat téged.

Jéggé fagyott szíved, már kihűlt a lelked.

Jégkoporsód hideg, fáj az élet.

Elérhetetlen havitündér lényed

Kristálytavon engem korcsolyázni tanít.

Hadd menjek el innen, nem megy nekem mindez!

Mondd, miért kell szenvednünk? Hisz okunk nincsen.

Miért szúr mégis a kín, ha neked más a kincsed?

Látnánk önmagunkat, ahogy egymást tesszük tönkre.

Pedig mélyen a szívünkbe szerelmünk van kötve.

Ha egymásra nézünk, felcsillan a szemünk…

Adria, te áldott élet! Vizedből most hadd merítek!

Tavad gyöngye leszek – fájdalmas ígéret.

Az egyetlen kagyló, mely sohase lesz könnyes.

Papírhajó, indulj! Hív az élet!

Vízen szívem búcsút int a létnek.

Mert az élet úgy büntetett engem:

Kedvesed én sohasem lehettem.

Szemem látja édes lelked. Szeretlek téged!

De miért mondanám? Hisz sóhaj csak a létem…

Te már nem vagy itt, hisz fájdalmadba temetkeztél:

Nézd meg, drágám, mivé lettél…

Elmentél. Nem gondoltál énrám sosem.

Hát nem érezted, hogy fontos vagy nekem?

Ne mondd, hogy még mindig keseregsz!

Ott várlak majd, hol véget érhet a mese…

Túl késő van már, hogy boldog legyek:

Szívem szakad, nem lehetek ember többé sosem.

Szívem szállna fenn a fényes égen…

Szeretni tán sosem leszek képes.

Szívem mélyén megfagyasztva, kőbe zárva

Pislákol a láng még szeretetre várva.

Kőbe véstem nevem. Temetem lehetetlen életem.

Neked beismerem: megőrültem én, azt hiszem.

Miért félek folyton mindentől, az élettől?

Miért nem látok esélyt a boldogságra?

Miért érzem azt, hogy tehetetlen vagyok?

Miért próbálom tagadni magamnak is, ami nyilvánvaló?

Nem mertem önmagam lenni soha,

Gyenge báb voltam a sors kezében.

Más vagyok, mint látod: azt sem tudom ki vagy.

Elvakít a fényed. Lehetetlen élnem.

De te éled, szenvedsz, átharcolod élted.

Az élet így már nem élet énnékem…

Folyton fáj a szívem, gyötröm magam:

Nem ismerlek téged, nem tudom, hogy ki vagy.

Remény nélkül élek, nem ismerem magam,

Rám nézel a tükrön túlról,

Nem védhetem magam. Késő minden.

Te vagy lelkem szava, titkos énem.