Bocsáss meg nekem

Tudod, titkon fura dolgok jártak a fejemben:

Rajtad kívül másra gondolni, nem tudtam...

De sajnos, ma már tudom: sosem lehetsz velem,

S valószínű, többet már ez éltben, látni sose foglak...

Sajnálatos eset, hogy megesett velem e szertelen szerelem,

De csodaszép szemed, rabul ejtett engem...

Nem mondhattam el mindezt sohse Neked,

Mivel bizton megutáltál volna engem...

Inkább fájó szívem őrizte e féltett titkot nekem,

De tudom, feledni nem foglak sohasem...

Azt az égszín szemet feledni nem lehet...

Mégsem nekem kellett volna meglátnom e csodás tekintetet...

Talán egyszer majdan, ha még egyáltalán élek,

Ha tudlak, felkereslek, s bocsánatot kérek...

Bocsánatot kérek, azért, hogy szeretlek!

S kérlek, bocsáss meg, ha meg tudsz, nekem ez életben!

Bocsánatot kérek, azért, hogy remény nélkül reménykedtem!

S kérlek, ne haragudj rám, ha lehet, ebben az életben!

Talán, majd egy másik éltben, újra összefutunk,

S akkor talán mindent elölről kezdhetünk...

De sajnos, amíg én itt élek, ebben az életben,

Addig elfeledni Téged, sose leszek képes...

Majd, ha 30 éves leszek, s talán férjhez megyek,

Ott őrzöm majd képed, a szívem mélyében...

Emlékezek majd Rád, biztosan, azt tudom,

Bűbájos mosolyod feledni nem tudom...

S majd, ha egyszer, évek múltán, másik éltet élhetünk,

Ott biztosan várok majd Rád, s remélem, ott majd lehet közös életünk...

De addig is élj boldogan! Szívemből ezt kívánom!

S ha lehet, bocsáss majd meg, ha meg tudsz, nekem, ebben az életben...

A szerelem vándorai

(Gyakran csendes a folyó, de mély...)

Távol tetőled oly bús életem,

Fájdalom bilincse kél a lelkemen.

Számomra a hit virága elveszett,

Messze földön járok, vándorrá lettem.

A lemondás űzött a bú vadonába,

S én ennek határát keresém hiába.

A kétség nyila szúrta szívemet:

Ha te nem jöttél, már ne jöjjön senki se.

Tiszta szemmel nézek a jövőbe.

Jaj, de mit lát ott szemem?

Azt, hogy nincsen ott már semmi,

Nincs barátság, nincs ott szerelem.

Én szeretlek, bár tudom:

Mily rém a nem viszonzott szerelem...

Egyedül, e világtól elhagyatva,

Száműzötten, szeretetlenül él szívem.

A szerelem számomra könny patakja,

S holt remények temetője csak,

Szép, de nem jó csillag vitt egykoron tehozzád,

S azóta csak a tél ölelt hideg karjával át.

Hűlt kebelem vágy, s kívánságtalan,

Hisz e világon egyért élek, s az mégsem te vagy.

A fájdalom fojtó levegője vesz körül,

Éltemben csak sirathatlak, tehetetlenül.

Már sem az éj, sem az élet

Nem mutat meg többé téged.

Szívem, szerelmem, lelkem, életem!

Isten veled, drága kincsem!

Hosszú idő, egy örökkévalóság lesz

Életemnek minden napja majd.

S most azt kívánom: bár ne ismernélek!

De életem sem volna, ha nem ismerhetnélek.

Drágagyöngyöm, lelked ritka lélek,

Aminőt az Isten nem sokat teremtett.

Bár lehetnék fa, melynek ágán

Bujdosó reményem menedékét látnám.

Madár lenne az én elsóhajtott lelkem,

Hogy e drága, szent titok napvilágra keljen.

Fényes angyalom, édes drága lelkem!

Tán még megláthatlak egyszer ebben az életben...

A csillag visszavezet majd a múlt időknek boldog emlékéhez,

Ha elszakaszt a sors egymástól minket.

Mit beszélek, édes szívem? Szerelmet én nem várhatok tőled.

Az én bús lelkem végigkísér téged,

A soha el nem váló sötétség melletted,

Mit árnyékodnak vélsz, az ő lesz...

Halkan sír a fákon a szél

Örök szerelemmel gondolok rád az életből,

Melynek határát folyamatos áthágásokkal élcelem.

Szerelemmel, mely tudja Isten, mivel határos…

S most égő kínokban fürösztve könnyezem napjaim.

Kegyetlen az élet!

Míg azok, kik bút, bajt nem ismernek,

A boldogság karjain vigadozva élnek,

Addig én magános szívvel bolyongok az úton,

Sír a szívem szerelmemért, és sír a lelkem is belőlem.

Kínkeserves tovább élnem, így, hogy tovább nincs mit remélnem.

Szívemet gyászpecsét nyomja, nagyon boldogtalan vagyok.

Sírom előtt keseregve ülök:

Mit ér az életem, ha sohasem lehet velem, akit szeretek?

Nekem már gyászünnep az egész élet,

Temetetlen múltam, számomra már véget ért a holnap.

Nem vagyok más, mint egy temetetlen halott.

Holt szellemként járom a világot,

Keresvén kincsemet, kire soha sehol sem találok.

Elvesztettem életemet, távol került, messze tőlem.

Drágám, mennyi kín gyötör miattad,

De egyedül érted szerettem ez éltet.

Immár lelketlenül élek, de mással szívet sohasem cserélek.

Senkinek nem nyitom meg többé szívemet.

Elhagyatva élek, nincs már jóbarátom,

Nincs is miért tovább élnem ezen a világon.

Itt hervad a hűség eltépett rózsája...

Sirály-madár, messze Délen,

Magasan száll, a felhők ölében.

Innen rettentő messze van az álmom.

Mondd meg neki, kérlek,

Hogy minduntalan várom!

Bús nélküle szívem,

Hiányzik az éltem,

Minden pillanatban

Ő jár az eszemben.

Nem jő vissza, ami elmúlt egyszer...

A hűség rózsája hervad a kezemben.

Feledni kék egét nem tudom...

Gondolkozzál csak...kitalálhatod!

Gaia

Édes szellők simogatják lelkemet,

Sivatagi homok lepi szívemet.

A tengervíz oly gyengéden ölel át,

Akár a vízfelszínt a napsugár.

Olyan jó, hogy érezhetem e csodát,

A természet gyengéd, ölelő karját.

S ha óhajtom, bármikor hallhatom

A nyári eső üdítő szavát.

Szeretem a nyári éjek nyugodalmát,

S a természet csodás világát.

Szeretek e páratlan tájon egymagam lenni,

S gondolatimba meredni.

Bár engem az emberi környezet

Önmagából kirekeszt,

De ennél a természet

Engem ezerszer jobban szeret.

Mindennél csodásabb, ha érzem a szellőket,

Ha puha, édes homok öleli a szívem.

Ha a víz csobogását, s gyengéd karját érzem,

Hogyha a napsugár rám mosolyog az éjben.

Oly csodákat ad nekem e gyönyörű természet,

Amit emberi kéz még sohasem érzett.

Én mindig csak jót kívántam másnak,

S engem mégis bántanak, ha látnak.

Nem jó faj az ember, sajnos, ezt kell, mondjam,

Nem számíthatsz te rá sohasem, ha gond van.

Nem törődik mással, csak magával,

Nem létezel neki, sőt, még be se látja.

Ezért nincs itt éltem,

Nem emberi a sorsom.

De a természet szeret engem,

Hisz érzem, és látom.

Én bárkit szerethetek

Ezen a világon,

Ha emberéltet élek,

Sohasem lesz párom.

Szomorú az élet ily rideg világban,

Én ebben az éltben téged már sohasem látlak...

A Száműzött

Száműztek a köztudatból,

Kitagadtak az életből.

Összetörték szívem, lelkem,

Az emberek megtagadtak tőlem mindent.

A férfi, akit szeretek,

Úgy tesz, mintha nem ismerne,

Mintha sose látott volna engem.

Kínzó fájdalommal tölt el

Engem ez az élet,

Kitagadott, kitaszított ember lettem.

Kínok kínja égeti a lelkem,

Szívem a fájdalom darabokra tépte.

A legjobban az fáj,

Hogy az a férfi, akit a legjobban szeretek,

Akiért bármikor bármit szó nélkül feladnék,

Akit a szívemben igaz szerelem és tisztelet övez,

Ő taszított ki a világból a legjobban engem.

Szívem, lelkem, és az egész éltem,

Darabokban hever lenn a porban.

Szívem porrá zúzva,

Lelkem holt szellemként kóborolva,

Éltem hamuvá porladozva tűnik el,

E jéghideg, hullamerev, kőszívű, érzéstelen világban,

Ahol Szeretetet nem ismernek,

Ahol idegen a Boldogság fogalma,

Ahol érzéstelen lények laknak,

Kik embereknek hívják önmagukat,

Miközben még egy héjának is több érzése van,

Mint ezeknek itt együttvéve.

Én nem vagyok ilyen rideg,

Nincs is helyem ebben az életben.

Egy fekete, sérült sirályként szállok innen tova…

Meghaltál már réges-régen, te ostoba!

Kimmy emlékezete…

Elment a bölcs,

Ki szavak nélkül tanított.

Ki ember volt egykor,

De más, mint a többi.

Aki meg akarta változtatni a sorsát,

S egy jobb, szebb világra vágyott.

Aki, bár sérült, fekete sirályként

Érezte magát a Földön,

Telis-tele volt gyönyörű érzéssel.

Akinek szívügye volt az élet,

S örök szerelemmel tudott szeretni…

Aki örök életen át hűségesen

Szeretett egy férfit…

Bár hiábavaló, reménytelen

Szerelem volt,

De szíve mégis örökké

Kitartóan szerette Őt…

Örök szerelemmel, teljes szívből…

Egy szív szomorú halála…

„Itt tért örök nyugovóra ama nyughatatlan lélek,

Ki boldogságot csupán hírből ismert.

Ki egyetlen férfit szeretett egész életében, viszonzatlanul,

Ezért büntetésül e földön örök bolyongásra kényszerült.

Rengeteget szenvedett a szerelemtől szegény pára,

Ő volt az egyetlen, akit az örök szerelem vitt sírba…”

Kiábrándító vagy, kedvesem

Lemondtam rólad, egyetlenem.

Tovább léptem, te már nem vagy velem.

Az irántad érzett szerelemmel elfecséreltem az életem.

Neved az Életem könyvéből töröltem, ég veled.

Lemondtam rólad, mint férfiról,

S lemondtam magáról a szerelemről,

És mindenféle gyengéd érzésről,

Amit valaha éreztem.

Kitöröltem a szerelem szót az életemből,

E fogalom többé nem létezik nekem.

Megkeményedtem, szívem könyörtelen lett.

Már nem hiszek a szerelemben,

Már nem érzem a gyengédség hiányát,

Mindörökre kemény lettem, kővé dermedt már a lelkem.

Nem vágyom már szeretetre, ölelésre, sem bármiféle gyengeségre.

Létem legfontosabb alkotóereje a karrier lett,

Mit fel nem adnék soha semmiért sem.

Nincs szükségem férfiakra, balgaságra,

Elfoglalt vagyok, túl drága az időm ilyesféle bolondságra.

Lemondtam a lét e kellemetlen részéről,

Élvezem az életet kötöttségek nélkül.

A szabadság életem legfőbb alkotóeleme,

Nincs szükségem nekem egyetlen férfira se.

Téged többé nem látlak, és nem ismerlek,

Nem kereslek, nem reméllek,

Az Életem könyvéből töröltem neved,

Nekem te többé nem létezel.