Lélek-vesztés

Hová tűntél, drága lelkem?

Nem érezlek sehol téged!

Nem érezlek, nem talállak,

Mára idegenné váltam...

Vajon most hol is lehetsz?

Nem lelek rád, nem talállak...

Eltűntél, s elhagytál engem,

Ebben a rideg világban!

Nem érzem már magam sehol,

Eltűntél, s én senki lettem...

Senki, kinek nincsen helye,

S nincsen éltem, sehol nékem!

Elhagytál, és köddé váltál,

Messze szálltál, távol tőlem!

Nem is látlak, nem is hallak,

Megszűntél már a számomra...

Miért? Mondd, miért mentél el?!

Üres lett a lelkem helye,

S üres így a szívem,

Nálad-nélkül, drága lelkem!

Bár még élek, mégsem érzem,

Lélek nélkül, senki lettem...

Vagyok, de mégsem én vagyok,

S ki tudja, én, leszek-e még valaha...

Van egy éltem, nincsen lelkem:

Belefáradt már mindenbe...

Elment, de én még itt vagyok,

De aki itt van, az mégsem én vagyok...

Nem tudom, hogy leszek-e, én,

Valaha is ismét ember,

Érző lelkű, mint egykor rég,

S megélem-e még a reggelt...

Most még a lelkem is elhagyott,

Így végképp idegenné váltam:

Nem érzem, hogy ember vagyok,

Már rég, ebben a világban...

Szeretném, ha szeretnének

Szeretném, ha egyszer boldog lennék,

Szeretném, ha soha nem felednél.

Szeretném, ha egyszer meg is értenének,

Szeretném, ha mosoly lenne éltem.

Szeretném, ha lenne lelki társam,

Szeretném, ha kedvelnének páran.

Szeretném, ha volna jó barátom,

Szeretném, ha volna társaságom.

Oly jó lenne élni boldog éltet,

De ehhez biz társaság is kéne…

Ezért van az sokszor magányomban,

Hogy másról sem álmodom, csak:

Szeretném, ha szeretnének!

Elvagyok én egyes-egyedül is,

Mégis nagyon hiányzik pár személy…

Bár lehetnék én is kedvelt egyén…

Elvégre minden álmom:

Szeretném, ha szeretnének!

Ha én…

Ha én madár volnék,

Egyfolytában szállnék.

Édes hanggal sokáig dalolnék.

Örülnék a nyárnak,

Sok nyíló virágnak.

Lennék én barátja

Gyermek társaságnak,

S megvédném az árvát

Sok rossztól, mi rá vár.

Mindig szeretném én ezt az édes éltet,

S szeretném az embert, ki sokáig éltet.

Ha én a hold volnék,

Sokáig ragyognék.

Teljesítném kívánságát

Sok kedves embernek.

Boldog lennék,

Ha sok boldogságot adnék.

Ha én fenyő lennék,

Jó sokáig állnék.

Díszes fényem ragyogná be

Az emberek éltét.

Mindig, mindig élnék,

Sohasem búsulnék.

Ha én szép hang lennék,

Gyönyörűen énekelnék.

Jó dalokat írnék,

Gyorsan megjegyezném.

Segítnék a szépnek,

Hogy hangja szép legyen.

Vígan énekelnék szomorú éjeken.

Lenni valakinek a világban

Mondd csak, érezted már valaha, hogy jégcsap lettél?

Hogy menthetetlenül kővé dermedtél?

Érezted már mennyire idegen tőled ez a világ?

Tudod-e milyen éjeken át sírni a magánytól, az elhagyatottságtól?

Tudod, egyszer régen nekem is volt egy álmom:

Lenni akartam valaki!

De ez az óhajom sosem teljesült…

Az emberek, kiket embereknek hittem, nem emberek.

Nem beszélnek hozzám, nem figyelnek énrám, teljesen érdektelenek.

Valaha azt hittem, egyszer majd nekem is lesznek barátaim,

Akik megértenek, kedvelnek, segítenek és őszinték velem…

De ilyen lény nem létezik, legalább is nem találkoztam még vele.

Az emberek önzők, nem szólnak hozzám, nem hallják,

Ha hozzájuk szólok, maguknak valók.

Ebben a világban az emberek csak bábuk, illúziók.

Istenem… Egyetlen vágyam volt egész életemben:

Hogy egyszer én is valaki lehessek!

De ezek a lények csak eltaszítottak, kilöktek engem a világból.

Legnagyobb bánatomra én csak egy senki vagyok.

Senki sem hiányol, senki sem szeret, senkim sincsen,

Senkinek sem vagyok fontos, senki sem lát engem.

Ez a világ csak egy délibáb… De egykoron

Mindennél jobban szerettem…

Mikor még élt bennem a remény,

S elhittem, hogy megváltoztathatom a sorsom, az életem…

Mikor még hittem a boldog életben,

És a beteljesülő álmokban…

És én lenni akartam valaki ebben a világban…

Miért van az…

Miért van az, hogy még 20 évesen is

Titkon egy mindent elsöprő, igaz szerelemről álmodom?

Miért, hogy minden hiábavaló?

Miért nem lehetek én is olyan, mint bárki más?

Csak egy halálraítélt vagyok.

Miért nem tartogat a Sors nekem is boldogságot?

Miért nem tudom elfogadni, hogy

Számomra már meghalt a remény?

Hogy akire titkon várok, sohasem jön el?

Hogy minden, amit teszek, minden remény,

Minden, amiben hiszek, amit titkon remélek:

Hiábavaló?

Mondd, kérlek: Miért nem tudom a szerelmet elfeledni?

A gyötrelmet, s a kínt magam mögött hagyni?

Én miért nem szerethetek senkit?

Nekem miért nem szabad szeretni?

A szívem szakad meg… Hozzám kegyetlen az élet…

Miért kell minden érzést magamba fojtanom?

Miért nincsen senkim?

Senki, aki hű és igaz barátom lehetne…

Miért kell örökkön, hogy fájdalom

És szenvedés legyen az életem?

Miért, hogy hiábavaló minden?

A magány hercegnője lettem…

Élek, de hogy miért élek, nem tudom…

Zola élte szenvedése

Volt egy kedves, érző csoda,

Úgy hívták, hogy Zola-Mola.

Megszületett, élt is biza,

Szenvedett is ezer vigaszt.

Sosem talált szép szerelmet.

Reményeket ábránd kerget…

Senki sem szerette,

Nem is támogatta,

De úgy döntött mégis:

Lesz ki hűn szeresse!

Élte-élte, szenvedése,

Mégis lett hát szép vetése.

Ahogy vetett, úgy aratott,

Eztán sem volt kemény fagott.

Lett egy hű barátja,

Szép kis társasága,

Nem is kellett többé

Senki más e nála.

Felvidította hát szomor-lelkét,

De mégis, a bú nem tűnt tova menné.

Nagy volt a bánata,

Nagy volt szenvedése,

Reménysége árát életre cserélte.

Már csak szeme könnye

Virradt egyre újra,

S lelkében is egyre virágzott a vigasz.

Lett sok cimborája,

Életének párja,

De régi hű barátja végigkísért újra.

Élte-élte, vidámsága,

Megváltotta boldogsága.

Hű társi az égi kékek,

Tanítói hű vitézek.

Éltét ím hát befejezte, halálával eltemette.

Zola sorsa iszonyata

Sanyarúságos sorsot juttatott nékem hajdan ez élet!

Egy éltet, mely Föld éltével határos.

Megszületni ím nagy kínok közt lett,

S élte pokolként tátong végtelen pusztába:

Oda, hová nem jár szállni lélek,

Oda, hol már nincsen semmi, érzem.

Ez biz érzést nem ismerve vág át az élet torkán!

Szegény lélek!

Hová is szöktél ily nagy áron?

Sirályként szállsz tova pusztaságon!

Minden, miben bíztál, elillant előled!

Remélsz-e még káró?

Földrengésben nyeled érző szíved búját,

Bár rád mindig iszonysors várt!

De meddig tűröd még el e zord világ szeszélyét?!

Terajtad kívül nincs, ki szavad értné!

Tovaszállt már jó néhány esztendő,

De szíved-lelked nem forrt egybe, mennő!

Búval-bajjal gyarapoda, lelke sem járt soha haza…

Vajon lesz-e karácsonya?

Hová is megy akkor Zola?

Megszületett, élt is, csoda,

De sosem kérték: menjen haza!

Élte-élte, nincsen sorsa!

Nincsen támasz, társ, vagy vigasz!

Mi is ez itt valójában?

Milyen poklok közt él vajon?

Van egy szíve, mivel érez,

De ezerből könny csordul, vérez!

Szeret! Pedig nincs mért éljen!

Zola, Zola! Szegény Zola!

Mi lesz veled, mondd hát: csoda?!

Gyász egy életért

Könnyekben áztatott arc!

Bűnök, bűnhődések színtere!

Néma bánat helye,

Melyet maszk tesz vidámmá.

Lelke oly komor, akár a sötét éj.

A boldogsága álca, de a szeme bánja.

Szíve a búkamra,

Lelke a hóhér,

Mely bármikor kioltja e szenvedés mélyét.

Szabadságra vágyik!

Kedves, jó otthonra,

Megértő családra,

S csupa-csupa jóra!

Élte vég szenvedése,

Kinek nincsen szeretője.

Gyászol egész éltben:

Önmagát gyászolja!

A tönkretett sirályt,

Melyet szárnyától fosztott meg!

Elvette a vágyát,

A hű szabadságát!

Eztán hát mért éljen?!

Hisz holt ez életében!

Így vagyok hát én is,

Tele komor búval,

Tele szenvedéssel,

Holtig tartó gyásszal…

Nincs eztán mért élnem,

De mégis, úgy szeretnék…

Lehet, hogy vége lesz?

Óh, bár ne itt lennék!

Végső elkeseredés

A szomorúság vesz erőt az emberen:

A megbántás egy szív megbántása volt!

Ami az egyiknek fáj, azon a másik nevet…

Mi rossz volt, könnyen elfeledjem?!

Nem, nem tudom elfeledni,

Hiszen szíven döfött e sértés!

Nem ért engem senki…

Mire e nagy bánat?-

Mind ezt kérdezgetik.

Magának való népség

Törődése nem kell!

Boldoguljanak inkább önmagukkal!

A kiközösítés a legrosszabb társim…

Senki sem vígasztal,

Sőt még meg se látnak…

Nekik én már

Láthatatlan vagyok.

Ki törődne vélem széles e világon?!

Nincs, ki értem élne sehol e világon…

Szívem végtelen határin

Bánat szele csapdos…

Örökké e bú kíséri át az egész éltet,

Senki sem szereti e búbánatos szívet.

Sohasem lesz boldog…

Szomorú ez élet!

Mért van, ki jó, s nemes lélek,

Mindig ő az, kinek búbánatot adnak?!
Miért ilyen vad az élet?!

S mért kell, hogy én is így éljek?!

Segíts, kicsi angyal!

Én kis őrangyalom!

Űzd el e sok búságot,

Mit emberszív okozott!

Gyógyíts, kérlek!

Gyógyítsd be a sebet!

S tégy boldoggá,

Kérlek szépen, szeress örökké engem!