Hamis dallamok egy igaz szívnek…

Még egy csók, és soha többé!

Isten áldjon mindörökké!

Szívből csordult könny sebez meg

- Szívemben most eltemetlek…

Utaztam szenvedéseid óceánjában

- Hazugságaid, elveszett álmaid hajóján -

Engedtem, hogy vétkes karjaidba ölelj

- Bízva abban, hogy az égbe emelsz -

Mentőövemmel nem értem el a túlpartot

- Szerelmeddel…

Tengerparton sétáltam fájó magányommal

- Gyötrő emlékképeim végtelen sivatagján -

Engedtem, hogy vétkezz, szajhává tégy engem

- Boldogtalan szeretőddé lettem -

A Szaharában tevémet már nem találtam

- Bűnös lettem…

Már csak ablakon keresztül szemlélem életed

- Néma falak, sötét égbolt őrzi tekintetem -

Zokogó lelkemmel a csendet ölelem

- Tekintetemmel a földet kémlelem -

Nem emelem már többé az ég felé szemem

- Reménytelen…

Fekete tengervízen megcsillanó holdfény

- Minden reményemet elvesztett remény… nélküled -

Petőfi, a pad, a metró… Balcsi… és a terek…

- Kis szobád emléke, tekinteted -

Szerelem, szenvedély - elégett, nem volt… benned…

- Minden üres…

Lelked sötét bugyraiból jövő fájdalmad

Felégetett, megölt, koporsóba zárt el téged

- Szívem belehalt a keserű, kínzó, és

Fájdalmas gyötrelembe… szenved… -

Halálom Adria vizébe fúlva lelem

- Tenélküled…

Zongorád hamis dallamokat játszott - nekem

- Minden billentyűd elveszett álmaid kereste -

Hangod nem hozzám szólt, sosem nekem dalolt

- Gitárodnak disszonáns hangja volt -

Félelmeid vezettek, nem szíved követted

- Dalod néma…

Szomorú szívemmel emléked könnyezem

Szomorú tekintetemmel életem temetem

Gyilkos karjaid megölték érző szívem

Szenvedő sorsod sorsom sebezte meg…

A világ gyermekei

Amikor nap süt fel a tiszta égre

A Föld egyik végén… én vagyok…

S te a másik végén pihensz… nem vagy ott…

A te világodban vihar dúl, és jégverés…

Rád szakad az ég… de te még mindig remélsz…

Felsír egy élet a sors fájdalmától,

Zokog a végső kilátástalanságtól,

Könnyezik angyalszeme legmélyebb zugából,

Összerogy a szenvedés hatalmas kínjától

… mégis talpra áll, s újra hisz… önmagától…

Kiált egy gyermek… hogy kínját enyhítse…

Csendes, hogyha kicsi szíve megremeg…

Hangos, hogy az ég is hallja bánatát…

Fél, de mégis bátor… büszkén vállalja zord sorsát…

Angyalok ölelik karjukba aprócska szellemburkát…

Ártatlan, akár a tiszta egek…

Őszintén elmondja, szívében mi lebeg…

Örül, hogyha imáit valaki meghallja…

Mosolyog, hogyha igaz lelkekre találhat…

Fényesen ragyogják be a gyermekek életem…

Ennivalóan édesek, mikor várnak a csodára…

Megváltoztatják az embert… hisznek a világban…

Csodálattal szemlélik a sorsot, az életet…

A világot jelentik ezek a csöppnyi lények nekem…

Ők… akik látják az angyalokat az emberekben…

Szőkék, feketék, barnák, vörösek…

Kék, zöld - szemük - barna, ébenfekete…

Fehérek, feketék, sárgák, négerek…

Minden egyes gyermek külön csoda nekem…

Ők az életem… a mindenséget jelentik nekem…

Gyermek lettem köztük újra én is…

Angyalokat látó égi lény…

Földi temetőmből égi temetőmre leltem…

Egy angyal - lettem - szomorú szemekkel…

Egy gyermek minden fájdalmat elvisel…

Bennem élsz

Bennem élsz már…

Minden érzésemben,

Minden féltésemben,

Minden kimondatlan, s

Kimondott szavamban

- Minden szívverésben,

Minden gondolatban,

Minden egyes dalban,

Lelkem dallamában. -

Benne élsz a…

Zúgó szalmaszálban,

A nyári esőben,

Madarak szavában,

Hűvös susogásban

- Kávém illatában,

Lepergett cseppei

Minden kis pontjában,

Csókja zamatában. -

Bennem élsz már…

Szíved szívem zárja,

Lelked lelkem óvja,

Féltőn véd a szárnyam

Kisgyermek módjára.

Gyermek lettem

Gyermek lettem újra

- Fájdalommal élő.

Szárnyaim letörték

- Mentőövem nem jő.

Lebegek a tenger végső dallamában

- Elnyel, messze sodor, szívem sajog nála.

Hajóm kidobott a szélben, lelkem zúgó viharában,

Jéghegynek ütközött, partot már sosem lel - fáj, s mar.

Gyermek lettem újra

- Gyötrelemmel teljes.

Boldogtalan éltem

- Sorsom elhagy engem.

Félig a holtak közt, félig a semmiben

- Árnyként már sorstalan lebegek szüntelen.

Koporsóba hajtom fejem - szívem, lelkem elengedem.

Halálhírem viszi a fekete sirály - megyek.

Félig felnőtt voltam

- Gyermek lettem újra.

Sorscsapás az élet

- Reménytelen tufa.

Gyermek lettem újra

- Kínok közt szenvedő,

Fájdalmát viselő

- Sorsát elengedő.

Számvetésem…

Tépkedem régi füzetem lapjait…

- hazugságok… elhullt életek köröttem…

véget nem érő viszálykodások… családi viták…

egy életen át tartó értelmetlen veszekedés…

kiabálás… gyanúsítgatások… és rengeteg félreértés…

sértődött ajtócsapások… ideges szívverés…

bosszúság… kiközösítés… irigység… és féltékenykedés…

testvéri utálkozások… elviselhetetlen fájdalom… és vér…

könnyek… reménytelenség… hatalmas űr… a szívemben…

égbekiáltó fájdalmak gyötörnek… lelkem bűnben ég…

az egész életem csak fájdalom és kínszenvedés…

szívből csordult könnyek… szomorú tekintet…

feladott álmok… teljes kudarcba fulladt élet…

angyal voltam egykor… boldogtalan lettem…

egyszervolt álmaim, testem, lelkem, szívem - mind eltemettem…

most porba fulladt minden… -

Csak egy toll, és egy szál papír… ez minden, mi nekem maradt…

- nem vágytam soha a világra…

szépen, csendben élni, nyugalomban, békében… ez volt minden vágyam…

minden bűnöm az volt, hogy boldogságra, szeretetre vágytam…

árva voltam egész életemben… szülők, s család nélkül…

rokonok, barátok, ismerősök nélkül - magányomban éltem…

nem ismertem a világot… mégis szívemmel élhettem…

reménytelen szerelmeket kergettem…

mikor azt hittem, hogy viszonozzák, fejre estem… felébredtem…

s csak a rideg valóság volt minden, mit öleltem…

reménytelen ember lettem… boldogtalanságra, s szenvedésre születtem…

reménytelen, kudarcba, s fájdalomba fulladt az egész életem…

minden vizsgán megbuktam, mit az élet állított elém… gyenge voltam…

minden, mire vágytam, sosem volt az enyém… és már sohasem lesz…

mi az életemet jelenthette volna - mindent elvesztettem… örökre összetörtem…

születésem pillanatában a halottak jöttek el értem… s életem magukkal rántották a mélybe…

életem a kezdetektől fogva összeforrt az elmúlással…

álltattam, s biztattam magam, hogy „van kiút, még lehet remény”…

aztán mindig csalódottan futottam vissza koporsómba - nincs remény…

a valóság rideg, s kegyetlen… életem egy koporsóban szenvedem végig…

máig sem tudom ki vagyok… elvesztem… belefúltam az élet tengerébe…

minden, mi reménynek látszott azelőtt - délibábbá foszlott szemem előtt…

kísértetként járok, kelek - keresve, mit nem lelhetek…

már csak az árnyak játszanak velem… rémképüktől elszörnyedek…

s futok vissza koporsómba… új kínoktól ostorozva…

s magamra borítom a búbánat, s fájdalom-szőtt halotti leplet…

s a föld mélyén - kriptámba burkolva - az életet feladva...

várom, hogy az ég majd megszán - s eljön értem a megváltó halál…

és majd meghalok - kínjaimtól megszabadulva - úgy igazán…

koporsóm fedelét majd az ég borítja rám - nem érdekel onnantól semmi már…

lehetek temetett-, vagy temetetlen halott - akkor már nem bánt…

csak azért imádkozom, hogy Isten megszabadítson, s magához szólítson - úgy igazán…

s halálommal végre „e szánalmas, mit sem érő életem” magam mögött hagyhatnám…

Isten áldjon Téged, Egyetlen Velence!

Az életemet jelentetted - de sohasem léteztem…

San Marco téren, életem árny-színterén

Még utolsó pillantást vetek hajómra,

Búcsút intek minden szépnek - fájdalmamtól vezérelve…

Gondolára szállok angyalaim kíséretében,

Megköszönöm őrangyalomnak ezt a 21 és fél évet,

S megkérem, hogy engedjen el mindörökre engem…

Tudom, jobb lesz nekem… nyugodt szívvel megyek…

Adria vizében - habokba fúlva - lelem halálom… magányomban…