A Halál Szerelme

„Szépen, csöndesen megy el az emberek mellett az Élet –

S ők csak akkor eszmélnek rá, amikor már vége van a létnek…”

„Bocsáss meg nekem, Uram!”

Ellentmondásokkal teli utat

Választottam – az Élethez.

Kínokkal, szenvedésekkel,

Fájdalommal, s gyötrelemmel

Teli ösvényeket – az Életre.

Furcsa érzések kavarognak bennem…

Örömteli fájdalom – s gyönyör dúl lelkemben.

Szerelmet érzek – különös szerelmet…

Kínzó, gyötrő – s mégis édes érzéseket,

Melyek sötétséggel, s felhőkkel töltik be szívemet

- Mégis… menthetetlenül magukkal rántanak a mélybe engem.

Kezdetet, s véget – érzek karjaimban,

Gyengéd, s mégis örök vágyódást ajakiban…

Érzem, hogy szüntelen sír fájdalmában,

Hogy hatalmas áldozatot hozott értem – hiszen élek.

Elengedte kezem egy egész életre – hogy boldog legyek

- Miközben szenved, s neki is megszakad a szíve.

Szívemből kicsordult könny sebezi meg…

„Az ember az életben jóságot nem kereshet…”

Szavaim fájón – lelkén villannak át. „Fáj - az Élet!”

- Neki pedig sorsa fáj… - hogy nem lehet mellettem… a fényben…

Egy élet sem volt elég – hogy elfeledjem… érző szívét…

Bennem él, s én őbenne – összefonódva a Végek tengerén…

Régóta a jegyese vagyok…

Én választottam Sorsom… azon a napon…

Pillantásunk – örökre – összefonódott…

Ujjamra húzta a gyűrűt – s hűséget fogadott…

Azóta az őrangyalom…

Énekét hallom – szüntelen, minden napon.

Megbotránkoztattam az Angyali Tanácsot azzal,

Hogy angyalomul őt – a csendben szálló árnyat – választottam…

Élek - s ő velem van – egy láthatatlan világban…

Én máshogy látom őt, mint sokan – az emberi morálban…

- Érzem minden rezdülését, érzem fájó szívverését… s vívódó kínjait… -

„Uram – Szerelmes vagyok… a Halálba... – kérlek, bocsásd meg vétkeim!”

„Mert olyan szomorú voltál, hogy lemondtam rólad…

Elengedtem kezed, s leküldtelek a földre, hogy emberéltet élhess…

- Hogyha fáj a szíved, elfeledhess – szavaim semmisnek tekinthesd,

S – ha úgy akarod – földi Életedben boldog lehess… nélkülem…”

SEGÍTSETEK!

- Időzz a földön!

- De minek?

- Hiszen csak egy börtön! Mindenkinek!

Élni, élni, élni!

Kényszerből úgysincs mit remélni!

Mindenkit örökre feledni…

Mondd, miért kell mindenkit szívemből kitépni?!

Hogy lehetnék Boldog? Ha el kell feledni…

Iszonyúan fáj a lelkem!

A napok ugyanúgy telnek,

Ugyanolyan fájdalommal,

Keserű kínnal szívemben.

Szívem gyönge, hogy viselje e földi érzéseket!

Fulladás környékez. Elvesztem nevem.

Hideg, jeges levegő villódzik lelkemen át,

Poklok poklát élem napjaimban át.

Oh, mily édes lenne a feledés,

Ha az emlékek sohasem térnének vissza!

Mindent elfeledtem!

Fájdalom már rég nem él szívemben.

Fehér falak közt járkálok. Elmém szabadabb lett.

Nevemet sem tudom!

De most nyugodt vagyok.

Angyalok szárnyait érzem a vállamon.

Azíliumban töltöm napjaim…

Az életből, s innen nincs kiút!

Üssetek el! Lökjetek fel!

Könyörgöm, tépjétek ki szívem!

Enyhítsetek fájdalmamon!

Öljetek meg engem!

Csupa keserűség az életem!

Vérzik szívem, lelkem!

Nagyon kérlek: Pusztítsatok örökre el engem!

Zavarjátok össze lelkem!

Tagadjatok ki örökre!

Utáljatok! Gyűlöljetek!

Taszítsatok ki

Az életből

Engem

Mindörökre!

Elviselhetetlen a fájdalmam,

Szívem belehal a

Kínba!

Segítsetek! Gyűlöljetek!

Temessetek engem

Élve,

Koporsóba!

Feldúltan bolyongok

Önmagam kutatva,

Meggyötört

Lelkemet

Örökre

Magam mögött

Hagyva.

Összeroskad fájdalmam

Alatt az élet!

Megtagadlak

Mindörökre

Téged!

Utállak, és gyűlöllek, és

Nem akarlak látni Téged soha az

Életben!

Többé már nem!

Megsértetted szívem,

Meggyötörted lelkem!

Ugyan mire vágynék

Ezek után az

Életben?

Varjak tépjék ki szívem!

Átkozott legyen a perc,

Mikor beléd szerettem!

Oly hatalmas a fájdalmam, hogy

Kitépném a szívem!

Úthengerrel

Mennék át

Széttépett

Lelkemen!

Szememből vércseppek hullanak a földre…

Megfáradt életem

Romokban hever előtte.

Kiűztél az életből, és

Megtagadtál engem!

Meghalnék, ha tudnék: hidd el!

Öljetek meg engem!

Véssétek síromra vérvörös betűkkel:

„Itt hál ama lélek, kiért

Az Ég harangjai szólnak.”

Csak ennyit! Semmi mást!

És egy fordított keresztet!

Ezzel jelezve, hogy

Én nem akartam

Tovább élni

- Az életet.

Nem akartam! Hiszen szenvedés

Volt minden!

Én e földi létben

Boldog nem

Lehettem!

Száműzzetek nyugodtan a

Pokol legmélyére!

Hiszem, hogy ott

Örömtelibb

Az élet!

Nem okoz fájdalmat többé

A lét nekem,

Szerelem-érzések

Nem szennyezik többé

Életem.

Idióta, gyarló ember voltam!

Miért hittem, hogy

Valaha Boldog leszek?

Megszakadó szívem, haldokló életem…

Utolsó könnyemben is Téged szerettelek.

Miért hittem, hogy szabad életem lesz?

Szenvedésre ítéltettem!

Megbocsáthatatlanul

Tönkretettél engem!

Még a pokol is

Megváltást

Jelentett…

Menthetetlenül tőrt döftél

Szívembe!

Temessetek engem

A föld legmélyére!

Aranykoporsóba, fekete fedéllel!

Aranyba, hogy holtomban jó helyen legyek,

S feketébe, hogy láthassák: szívem beteg.

Aztán földeljetek engem átkozott mélységbe,

Ahol már biztosan nincsen semmi élet!

Kitépett szívemet zárjátok vaskoporsóba!

Hogy többé ne érezhessen fájdalmat sorsomban.

Tegyétek lelkemet a Hősök terére!

Szórjátok hantjaim szanaszét a szélben!

Mit ér a bolondok háza, ha tudatom tiszta?

Lelkem fájdalmai nem szűnhetnek – soha.

Feledni nem lehet, amíg sorsom élem,

Bármennyire szeretnék is – lehetetlen.

Bolyongok a vak világban,

Lelkem kínzó fájdalmával:

Nem élhetek, nem halhatok.

Szívem kínok közt él

- Sajog.

Vak vagy, drága angyal!

Nem látod az élted!

Vakságodban elvész sorsod,

S elveszítesz mindent!

Engem már elvesztettél!

Nincs tovább. Ennyi volt.

Sajgó szívem

Holt lelkek közt

Kóborol.

Rémálmok világában,

Álmok nélkül élnem

- Rosszabb, mint bármi más!

Amikor már az emberek szánalmára vársz…

Amikor már forog veled a világ:

Csak bolyongsz, lelketlenül, a semmiben,

Mert elvesztetted

Lelked dalát.

Amikor már megváltást jelent a halál,

Amikor szíved annyira fáj,

Hogy bármit megtennél,

- Csak múljon már!

Amikor lelkedbe van vésve

Egy átkozott világ,

S te nem tehetsz ellene

- Mert annyira, de annyira

Fáj!

Amikor már lemondtál mindenről,

S nem látsz kiutat az életből:

Nem látod az alagút végét,

Sem az elejét.

Mikor már nem költözik többé

Lelkedbe a fény.

Mikor már szíved végképp

Elhagyott, s te nem tehetsz mást:

Lényed már csak egy félhalott halott.

Amikor esténként azt kívánod:

„Bár ne kelnék többé fel!”

Amikor fájdalmas jajszó kísér

Téged életed minden pontján át,

Mert a remény sokáig

Ragyogott lelketlen lényed felé,

S közben rájössz:

Délibáb volt az egész…

S haldokló tested megérti:

Itt a vég!

És már nem félsz semmitől,

Mert tudod: ez a cél.

Már látod, hogy az

Élet csak egy értelmetlen egész,

S lehetetlen élned,

Hiszen sorsod lényege

Maga a szenvedés.

Mikor már azt kívánod:

„Bárcsak örökre elmennék!”

S nem gondolsz családodra

- Csak önzően önmagadra.

Mert már nem bírod tovább!

Mikor megnyugvást jelent már

Maga a szó is: Halál.

S egy életet leélhetsz,

Ha nem szerettél igazán.

Mikor ráébredsz,

Hogy nem jön el a levél,

Amit vártál

- Soha már.

S hiába vársz valakit…

Mert már tudod:

Ő meg sosem érkezik.

Reményét vesztette az életem.

Napjaimat álmok, s remény

Nélkül tengetem.

Segítsetek!

Öljetek meg!

Könyörgöm!

Szánjatok meg

Engem!